A sorozat első részében megismerhettük, hogy a titkos társaságok, illetve különböző okkult és mágikus tanok miképpen hatottak a modern pogányság kialakulására. Ebben a cikkben arra vetünk fényt, hogy a néphiedelmek és szokások tudományos kutatása, illetve maga a tudomány fejlődése mennyiben járult hozzá ennek a jelenségnek a megszületéséhez.

Elsőnek érdemes arról beszélnünk, hogyan vált az ókori pogányság egy pozitív jelenséggé a köztudatban. A klasszicizmusban kezdődött, az ezt megelőző időszakok jellemzően negatív képpel festették le a kereszténység előtti időket. Ám érdemes kiemelni, hogy a 18-19. században sem konkrétan a pogány istenek imádatáról volt szó, csupán a kultúrában a (főleg római és görög) pogányság tisztább és magasabb rendű vallásként jelent meg, mint a kereszténység. Ez nagyon gyakran a tiszta és ártatlan gyermeki lét (pogányság), valamint a romlott, erkölcstelen felnőttkor (kereszténység) metaforájával mutatták be. Ez jól megfigyelhető a kor művészetében: ekkor íródtak ódák a pogány istenekhez, és a festők szívesen ábrázoltak mítoszokat és híres mitikus hősöket. Egyes istenek népszerűbbek voltak, és alakjuk is változni kezdett a kor ízléséhez az ókori pogány leírásukhoz képest. Erre jó példa Diana, a szűz istennő, aki tisztaság és az erény istennőjévé vált. Ehhez képest az ókori mítoszok szerint vad női követőivel a férfiakat megvetve élt az erdőkben, és halállal sújtott mindenkit, aki meg merte lesni őket. Szintén népszerű volt Pán, félig ember-félig kecske, az erdők és a vadállatok ura. Ő a klasszicizmus korában az erdőben lakozó, de jóságos „nemes vadember” megtestesítőjének számított. Rajtuk kívül népszerű volt még megszólítani Vénuszt (a szerelem istennőjét), Apollót (a nap és a művészetek istenét), valamint a művészetek istennőit, a múzsákat is. Azt hozzá kell még tenni, hogy Dianát már ekkoriban egy holdistennőként is tisztelték, Pánt pedig többször agancsokkal vagy agancsos koronával ábrázolták. Ezek az attribútumok később a modern druidizmusban és a Wiccában is megjelennek.[1]

Francois Boucher - Diana elhagyja a fürdőjét. 1772, olajfestmény. (forrás)

Szintén fontos arról beszélni, hogy hogyan változott meg maga a boszorkány alakja egy veszélyes hiedelemlényből egy jóságos, bölcs emberré. Hiszen azt nem nehéz észrevenni, hogy a néphiedelmek és a folklór boszorkányai és újpogányság boszorkányai merőben különböznek. Ahogy a modern folklorisztika bebizonyította, a középkor és újkor boszorkányai hiedelemlények voltak. A társadalmi egyensúly megbomlásakor (pl. éhínség. járvány) kellett egy bűnbak, akire foghatták a bajt - a boszorkány megölésével az egyensúly is helyreállt. Viszont a 19. század közepétől kezdett elterjedni a gépiesítés, így a bűnbak szerepét a gépek vették át (lásd például: géprombolók Angliában). Fontos szempont volt még a kötelező oktatás bevezetése porosz mintára (1717-től I. Frigyes Vilmos törvénye alapján), ami a babonák visszaszorulását eredményezte. Ezen kívül a 19. század elején jelentek meg az első karitatív szociális intézmények (pl. özvegyeket és gyerekeket segítő társaságok Alexandrina mecklenburgi nagyhercegné alapításával – az egyedül élő özvegyasszonyokat már kevés eséllyel nézték boszorkánynak). Az általános jólét is növekedett, társadalmi krízis nélkül pedig az embereknek nem volt szükségük bűnbakra. Ezzel párhuzamosan erősödött a népi vallásosság: a varázslás, gyógyítás a legtöbb esetben összemosódott a vallással, azaz erőszakos átoktalanítás helyett beneficiumok használata volt jellemző (pl. szentképek, talizmánok, és/vagy ráolvasások használata). A 20. századra a boszorkány alakja személytelen lett, egy mitikus lény konkrét bűnbak nélkül. Alakját végül a 19. század végi romantikus irodalom hozta vissza, ugyanis ezek a művek a boszorkányokat, tündéreket (akik szintén veszélyes hiedelemlényeknek számítottak) időnként és egyre gyakrabban jóságos lényekként ábrázolták. Megjelent a bölcs, de elnyomott varázsló képe, aki ősi titkokat vagy kultuszt őriz. Ez, ahogy a következőkben látni fogjuk, nagy hatással volt az antropológusokra és néprajzkutatókra is.[2]

Henry Füseli - Arthur király és a Tündérkirálynő. 1788 körül, olajfestmény. (forrás)

A sorozat következő részében Margaret Alice Murray-vel, az újpogányság történetének egyik legmegosztóbb és legfontosabb alakjával fogunk foglalkozni. Tartsanak velem legközelebb is!

- Bodzásné Csényi-Nagy Krisztina

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Megjegyzések

[1] A klasszicizmus és romantika korában megjelenő „újpogányságról” Ronald Hutton történész írt részletesen, ő írta meg elsőként a Wicca történeti gyökereit. Lásd még: Hutton, Ronald, 2000. The Triumph of the Moon. Oxford: Oxford University Press.

[2] Erről a témáról részletesebb leírást Willem de Blécourt és Owen Davies adott a boszorkányságról szóló kötetük bevezetőjében: de Blécourt, Willem – Davies, Owen, 2004. Witchcraft Continued – Popular Magic in Modern Europe. Manchester, Manchester University Press.

Felhasznált irodalom

• DE BLÉCOURT, Willem – DAVIES, Owen, 2004. Witchcraft Continued – Popular Magic in Modern Europe. Manchester, Manchester University Press.
• HUTTON, Ronald, 2000. The Triumph of the Moon. Oxford: Oxford University Press.
• LELAND, Charles G. Aradia, or the Gospel of Witches. http://www.sacred texts.com/pag/aradia/index.htm. Hozzáférés dátuma: 2018.12.18.
• ELIADE, Mircea, 1975. Some Observations on European Witchcraft. History of Religions, Vol. 14 No. 3. 149-172.           
• MURRAY, Margaret Alice. The Witch-Cult in Western-Europe. http://www.sacred texts.com/pag/wcwe/. Hozzáférés dátuma: 2018.12.18.
• ROSE, Elliot, 1962. A Razor for a Goat: A Discussion of Certain Problems in Witchcraft and Diabolism. Toronto: Toronto University Press.
• SHEPPARD, Kathleen L. The Life of Margaret Alice Murray: A Woman's Work in Archaeology. http://www.ai-journal.com/article/view/ai.1608. Hozzáférés dátuma: 2018.12.18.
• SIMPSON, Jacqueline, 1994. Margaret Murray: Who Believed Her and Why? Folklore Vol. 105, 89–96.