A vallástudomány rengeteget foglalkozik azzal, hogy milyen tényezők mentén választ valaki vallást, vagy tér be egy közösségbe, mik azok a hatások, amelyek valakit egy vallás felé irányítanak[i]. Ennek ellenpólusaként a hitüket vagy a szervezett vallást elhagyókkal kapcsolatban is született számos tanulmány. Ebben az írásban a vallástudomány egyik kiemelkedő XX. századi alakja Bryan R. Wilson „Apostates and new religious movements” című tanulmányát mutatjuk be.

Bryan Ronald Wilson (1926-2004) szociológusként az új vallási mozgalmak egyik legaktívabb és legelismertebb kutatója volt. Munkásságát az Oxfordi Egyetem nagynevű All Souls Kollégiumának társprofesszoraként végezte, de emellett a Löweni Katolikus Egyetem díszdoktora, valamint számos egyéb kitüntető tudományos cím és elismerés birtokosa is volt. 1971-1975 között ő töltötte be a Nemzetközi Vallásszociológiai Társaság elnöki tisztségét. Az új vallási mozgalmak területén nehéz olyan mértékadó tanulmánnyal találkozni, amelyik nem hivatkozik Wilson professzor munkásságára vagy figyelmen kívül hagyja azt.

Hitehagyottnak vagy hitehagyónak az olyan személyt nevezik, aki csatlakozott vagy beleszületett egy vallási közösségbe, de később szándékosan elhagyja azt. A hitelhagyás, idegen szóval aposztázia, eredetileg a görög aposztaszia – felkelés vagy elkülönülés jelentésű szóból alakult ki. Wilson úgy fogalmaz:

„Minden vallásnak, amely jogot formál bizonyos megmásíthatatlan hittételekre és gyakorlatokra, amelyeket kizárólagosan a sajátjának tekint, valószínűleg szembe kell néznie azzal, hogy időről időre néhány korábbi tagja feladja a hűségét, és többé nem ért egyet a hit formalitásaival annak legalább néhány, de akár az összes tanítása, gyakorlata, szervezete és szabályrendszere tekintetében. A hittagadás általános jelenség a zsidó­keresztény­muszlim hagyományok sokféle felekezetének történetében. A már megalapozott egyházszervezetekből történő minden új kiszakadásra valószínűleg hittagadásként tekintettek azok, akik közül a kiszakadók kiváltak. Ha nagy léptékben vizsgáljuk, erre olyan drámai méretű példák fordultak elő, mint a keleti (ortodox) és a nyugati (római katolikus) egyház úgynevezett „nagy egyházszakadása” vagy a reformáció idejében a protestantizmus kialakulása. (A pontosság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy a más véleményen lévő, távozó csoportok nem kevesebbszer vádolták a korábban alapított szervezetben maradókat eltávolodással a hit és a gyakorlatok általuk helyesnek vélt korábbi mércéjétől.) Tekintve a kereszténységen belül kialakult egyházak nagy számát, amelyek mind egyházszakadással jöttek létre, világosan kell látnunk, hogy a hittagadás mindig is széles körben megfigyelhető, általános jelenség volt.”

Wilson szerint azonban a hitelhagyások nem minden esetben vezetnek egyházszakadáshoz vagy egy új vallási csoport létrejöttéhez, viszont az egyéni hitelhagyás eseteiről néhány híres történelmi esettől eltekintve nem nagyon maradtak fenn emlékek. Hozzáteszi, hogy a XIX-XX. századi vallási pluralizmus és az ökumenizmus kialakulásával például a keresztény felekezetek közötti „váltást” egyre kevésbé tekintették hittagadásnak. Aztán az 1960-as évektől a kisebbségi vallási mozgalmak térnyerésével és a tömegmédia előretörésével újra érdekes lett ez a téma. Egyrészről ezek az új vallási mozgalmak sokszor nagyon erős elkötelezettséget várnak el a követőiktől, és a távozó tagra gyakran hitehagyottként tekintenek, főképpen, ha az kritikusan lép fel a korábbi közösségével szemben. Másrészről a média jó híranyagként kezeli, amikor valaki „leleplezi” a közösség titkait és zaftos részletekkel szolgál arról, hogy milyen manipuláció vagy kényszer áldozata volt az illető, különösen a szervezet vezetői részéről.

Wilson megjegyzi, hogy a szociológusok egy idő után elkezdték érzékelni a hasonlóságokat a kilépők elmondásaiban és meg is született az „attrocitástörténet”, mint műfaj, ahol a tartalom gyakran ugyanazon elemekkel tarkított: a személy egy esendő vagy sérülékeny pillanatában „önhibáján kívül” felült a szép ígéreteknek, félrevezették, majd elszakadt a családjától, gyakran pénzügyileg nehéz helyzetbe került a vallási csoport miatt, de valamilyen hatás miatt végül észhez tért és megmenekült kilátástalan helyzetéből. Mivel a társadalomban egyébként is megfigyelhető az új ideákkal szembeni gyanakvás, gyakran egy-egy történet szenzációszerű bemutatása komoly hatással lehet egy közösség megítélésére.

Fontos itt megemlíteni, hogy a hitelhagyás kapcsán más összefoglalások megjegyzik, hogy a hitelhagyók jelentős része egyszerű lemorzsolódó, és a többség még elégedett is vagy kellemes emlékekkel rendelkezik a korábbi vallási csoportjáról, de nyilván nem ők azok, akikről az újságok vagy hírműsorok kiemelt helyen tudósítanak.

Mindenesetre Wilson konklúziója, hogy a nagyívű attrocitástörténeteket komoly fenttartásokkal kell kezelni, és ahogy saját magát idézi „A szektarianizmus társadalmi dimenziói” című könyvéből:

„Azokat az informátorokat, akik egyszerű megkérdezettek, és az általuk elmondottakkal nincsenek személyes indítékaik, előnyben kell részesíteni azokkal szemben, akik arra törekszenek, hogy a saját céljaikra használják a kutatót. Az elégedetlenek és a hitehagyottak kimondottan olyan informátorok, akiknek a bizonyítékait fenntartással kell kezelni. A hitehagyottnak legtöbbször önigazolásra van szüksége. Igyekszik újra összerakni a saját múltját, mentséget találni a korábbi társulásaira, és azokat hibáztatni, akik korábban a legközelebbi társai voltak. Nem ritkán a hitehagyott megtanul elmondani egy »atrocitástörténetet« arról, hogy manipulációval, csalással, kényszerrel vagy megtévesztéssel vették rá a csatlakozásra vagy arra, hogy tagja maradjon egy szervezetnek, amelyet most megtagad és elítél.

A hitehagyottak, akiket a sajtó rivaldafénybe állít, néha megpróbálnak profitra szert tenni azzal, hogy a tapasztalataikat újságoknak eladott vagy könyvként megjelentetett történetekben mondják el (néha »szellemírók« bevonásával).”

- M.A.

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

[i] https://www.journals.uchicago.edu/doi/pdfplus/10.1086/692109

Kép Forrása: https://www.cesnur.org/2004/mi_wilson.htm