Ahogy bármely tudományággal szemben elvárt az, hogy az általa tanulmányozott témakört igyekezzék rendszerezni, a vallástudomány, ezen belül is a vallásszociológia esetében ugyanúgy kézenfekvő elvárás, hogy a vallásos szervezetek típusait igyekezzen meghatározni és csoportosításukat (tipológia) kidolgozni. A témakör jelentőségénél fogva természetesen hatalmas kutatási múlttal és szakirodalommal rendelkezik; ebben az írásban most két összefoglaló műre támaszkodtunk[i].

Ha visszanyúlunk a kérdéskör gyökereihez – nem meglepő módon – az első tipológiai kezdeményezést a vallástudomány és szociológia atyjánál, Max Webernél találjuk[ii], aki két kategóriára osztotta a vallási intézményeket: egyházra és szektára. Weber a taggá válás módja szerint határozta meg a két kategóriát, egyházként azonosítva az olyan intézményeket, ahová a tagok beleszületnek (például a születés utáni kereszteléssel vagy a szülők révén), illetve szektaként azonosítva az olyan intézményeket, ahová a tagok saját döntésük alapján érkeznek.

Weber kortársa, az evangélikus teológus és vallásfilozófus Ernst Troeltsch a Weber féle intézménytípusokat magatartástípusokká alakította át és kiegészítette egy harmadik típussal. Nála az egyházi, a szektás és a misztikus jelent meg, mint a három jellemző magatartás[iii].

Troeltsch tipológiai elméletét először Richard Niebuhr, amerikai teológus és történész igyekezett szociológiai értelemben alkalmazni, méghozzá az amerikai környezetre. Niebuhr megpróbált egyfajta fejlődési logikát is bevezetni, amelyben az egyházak és szekták képezik egyfajta folytonosság két pólusát, és nem pusztán a két „véglet” szerint kategorizált, hanem figyelembe vette, hogy ezek között éppen hol tartanak az intézmények. Hogy jobban megfeleljen az amerikai környezetnek bevezette a felekezet fogalmát is az elméletbe.

Eközben Niebuhr kortársa, Howard Becker amerikai szociológus négy kategóriát megfogalmazó csoportosítás alakított ki Troeltsch nyomán: 1. a gyülekezet, 2. a szekta, 3. a felekezet, 4. a kultusz.

Talán a legnagyobb hatású tipológia J. Milton Yinger amerikai szociológus nevéhez fűződik, aki hat különböző kategóriát nevezett meg: 1. az egyetemes egyházak (mint például a Római Katolikus Egyház), 2. a gyülekezetek, amelyek alatt a megalapozott nemzeti egyházakat értette (például az Anglikán Egyházat vagy az Orosz Ortodox Egyházat), 3. a felekezetek (mint a Presbiteriánusok vagy a Baptisták), 4. a megalapozott szekták (mint a Hetednapi Adventisták vagy a Kvékerek), 5. a szekták (mint több Pünkösdista közösség vagy az Isten Világegyháza) és 6. a kultuszok (mint A Család vagy a Szcientológia). Yinger tipológiájának erénye az volt, hogy a Troeltsch-i hagyományokat követte, viszont jobban behatárolta a választóvonalat a különböző kategóriák között. Megjegyzendő, hogy a szekta és a kultusz szavakhoz tapasztott pejoratív jelentéstartalmak miatt később az Új Vallásos Mozgalmak kifejezés gyökeresedett meg.

Az Új Vallásos Mozgalmak legismertebb alosztályozását Bryan R. Wilson angol vallásszociológusnak tulajdonítják, aki hét alkategóriát jegyez meg: a megtérítőt (conversionist), a forradalmárt (revolutionist), a befelé fordulót (introversionist), a manipulacionistát (gnostic-manipulationist), a csodatévőt (thaumaturgical), a reformátort (reformist) és az utópisztikust (utopian). Egy másik nagyon széles körben ismert és alkalmazott alosztályozás Roy Wallis nevéhez fűződik, aki három kategóriát nevezett meg: a világot elutasító, a világot megerősítő és a világhoz alkalmazkodó mozgalmakat.

Természetesen az egyház-szekta elméletnek számos kritikája jelent meg a vallástudomány előrehaladtával, amelyek több szempontból kifogásolták az eredeti weberi kindulópontokat is. A főbb kritikai pontok egyrészről, az hogy az elmélet a 18. század előtti kereszténység alapfelállásából indul ki, ebből következően hogyan értelmezhető például a hindu, buddhista vagy egyéb – nem nyugati – vallási környezetre. Másrészről, hogy a szektából egyházzá válás pályagörbéjénél sokkal összetettebb a kérdéskör, valamint a kultusz kategóriája sem Webrnél, sem Troeltschnél nem jelent meg eredetileg. Az egyik legmarkánsabb kritikát megfogalmazó Allen Eister további elemekkel bővítette ezt.

A XX. század második felétől a témával foglalkozó kutatók körében előtérbe került, hogy eleve szükséges lenne a tipológia célját és természetét meghatározni. Ennek egyik leginkább ismert kutatója John McKinney hosszan értekezett arról, hogy hogyan kellene összeállítani egy tipológiát, ennek irányában számos változót megnevezett, amelyeket alkalmazni lehetne. Ezek után több modell került kialakításra, amelyek között egydimenziós és többdimenziós modellek is találhatóak.

A jelen írásban is hivatkozott Oxfordi Vallásszociológiai Kéziköny erről a témáról szóló fejezetének szerzője, Dawson a maga részéről az egydimenziós modellek mellett teszi le a voksát, amelyet érveivel alátámaszt, viszont összefoglalásában maga is megjegyzi, hogy ez a terület még tartogat magában lehetőségeket, amelyhez szükséges Weber és Troeltsch gondolatvilágának jobb megértése is, illetve a modellek kiterjesztése a keresztény és nyugati vallások határain túlra.

A magam részéről úgy gondolom, hogy a társadalmat kutató tudományok szempontjából fontos kérdés, hogy a társadalomban meghatározó szerepet betöltő csoportok, így a vallásos közösségek intézményeit rendszerben tudják bemutatni. A tudomány másként nem tudna viszonyítani, fejlődéseket nyomonkövetni és így tovább. A veszély bármely kategorizálásnál az, amikor a tudomány semleges megközelítésétől eltérően politikai vagy egyéb érdekből arra használják ezeket a kategóriákat, hogy diszkrimináljanak vagy negatív jelentéstartalmakkal ruházzanak fel társadalmi csoportokat. Ennek megelőzése a tudóstársadalom felelőssége is.

- M.A.

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Felhasznált irodalom

[i] A cikk a The Oxford Handbook of the Sociology of Religion, Church-sect-cult: Constructing Typologies of Religious Groups (Lorne L. Dawson) fejezete és az Encyclopedia of Religion and Society, Church-Sect Theory (William H. Swatos Jr.) fejezete alapján készült.

[ii] A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című műben

^[iii] The Social Teachings of the Christian Churches című művében (pontos hivatkozások a feldolgozott forrásmunkában)

A következő interjúban Jancsó Árpád jezsuita szerzetessel beszélgettünk a Katolikus Egyházról és a lelki életről a COVID-19 világjárvány idején. Beszélgetőtársam mindezidáig három és fél évet töltött Róma központjában, egy kb. ötven fős nemzetközi szerzetesközösségben. Jelenleg teológiai tanulmányait végzi és papszentelésre készül.

Hogyan működik a Vatikán egészségügyi ellátása? Saját egészségügyi szolgálata van, önálló e tekintetben a Vatikán?

Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy Vatikán Állam független, önálló, nemzetközileg elismert állam. Létében kifejezésre jut egyrészt a Katolikus Egyház államoktól való függetlensége, másrészt, mint állam, a nemzetközi jogban való önállósága. Noha alapvetőn egyházi személyek élnek Vatikán Állam területén, de azon kívül is – az Egyház központjához való közelség miatt –, sok egyházi személy, pap vagy szerzetes él és dolgozik Rómában, tehát valójában az olasz állam területén.

Vatikán, mint állam, legmagasabb szintű politikai és diplomáciai tevékenysége az úgynevezett Pápai Államtitkárságon (Segreteria dello Stato) folyik. Ettől különbözik magának a Vatikán Államnak az irányítása, amit egy pápától kinevezett Kormányzóság (Governatorato) lát el. A Kormányzóság Igazgatóságokon keresztül működik. Ezek közé tartozik az Egészségügyi Igazgatóság (Direzione di Sanità ed Igiene), ami az egészségügyért felel Vatikán Állam területén. Ez alá tartozik, az Egészségügyi Alap (Fondo Assistenza Sanitaria), ami Vatikán Állam egészségbiztosítója.

Az Egészségügyi Igazgatóság magának a Vatikánnak a területén rendelkezik saját rendelőkkel és orvos gárdával, illetve mindenki számára elérhető elsősegély szolgálattal (aminek főként a nagyszabású egyházi események esetén van jelentősége), továbbá saját gyógyszertárral. A járóbeteg-ellátás meghatározott bejelentkezési protokoll szerint működik. Az egészségügyi feladatokat a gyógyszertár vezetésén kívül – amit, az egyébként Magyarországon is jelenlévő, Betegápoló Irgalmas Rend lát el –, világiak végzik.

Mindemellett Vatikán Állam közvetlen területén kívül is rendelkezik bizonyos helyeken teljes joghatósággal. Ilyen joghatóság alá tartozik az 1869-ben létrehozott, a gyermek Jézusról elnevezett gyermekkórház (Ospedale Pediatrico del Gesù Bambino). Ez európai viszonylatban az egyik legnagyobb gyermekklinika, ahonnan a világ minden tájáról, a különböző missziókból is fogadnak betegeket.

Mi változott a vatikáni életben a pandémia megjelenése óta? Milyen korlátozások léptek életbe?

Ami a Vatikánt illeti, a járvány előrehaladásának megfelelően az olasz egészségügyi hatóságokkal együttműködve, és a nemzetközi ajánlásokhoz mérten kezelte a helyzetet. Az első megbetegedéseket március elején azonosították a Vatikánban. Ezt követően bezárt a turisták előtt a Szent Péter Bazilika és a Vatikáni Múzeum, majd hírt adtak, hogy a Szentszék és Vatikán Állam intézményei továbbra is végzik a halaszthatatlan tevékenységeket, mégpedig a távmunkát vagy ügyeleti rendszert előnyben részesítve a munkatársak egészségének védelme érdekében.

Jelenleg egyébként kilenc fertőzöttet tartanak számon, azonban április végéig több mint 100 katolikus pap halt meg Olaszországban a járvány következtében. Koronavírussal ápolják kórházban Angelo De Donatis bíborost is, Ferenc pápa római helynökét (a római egyházmegye vezetőjét).

Az olasz kormány által bevezetett korlátozások természetesen befolyásolják az én személyes hétköznapjaimat is, hiszen az egyetemi órák online módon folynak. Mivel az én szerzetesi közösségem viszonylag nagynak számít, ezért a különféle bevásárlások és az önellátás szervezett módon történik, amivel jelenleg nekem nem kell foglalkoznom. A közösségünkön belül is már a járvány kezdeti megjelenése óta fokozottan figyelünk a szokásos higiénés szabályok betartására. Ezen kívül szentmise előtt a papoknak kézfertőtlenítést kell végezniük, csak kézbe áldozunk, és a kelyhet csak a pap veszi magához. A közösségi terekben, mint például a kápolna vagy az étkező, igyekszünk az előírt távolságot betartani. Persze ez néha elég erőltetettnek tűnik, de ez a legtöbb, amit meg tudunk tenni.

Ezek a változások hogyan befolyásolják a lelki életeteket?

A kormány által bevezetett kijárási tilalommal párhuzamosan az Olasz Katolikus Püspöki Konferencia elrendelte egész Olaszország területén a nyilvános misék felfüggesztését és a templomok bezárását, illetve szabályozta az egyéb lelkipásztori feladatok végzését. [Ehhez hasonló intézkedéseket a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) is bevezetett.] Mivel a mi közösségünkben vannak papok is, ezért mi részt tudunk venni szentmisén mindennap, tehát a hívekkel ellentétben ezen a téren nincsen változás az életünkben.

Van álláspontja a Vatikánnak a járvány megjelenését illetően? Próbaként, kihívásként tekint-e a jelenségre, épülni kíván a helyzetből adódó nehézségekből, vagy teljes mértékben tudományos szemszögből viszonyul hozzá?

Tévedés volna azt hinni, hogy valamiféle isteni büntetésként interpretálná az Egyház a jelenlegi helyzetet. Ha Ferenc pápa álláspontját szeretnénk meghallani, érdemes március 27-i beszédére fókuszálnunk. Egyesek szerint ez volt pápaságának egyik legfontosabb, sőt történelmi jelentőségű beszéde. Akik látták a közvetítést, azt hiszem, egyetértenek abban, ahogy ez a törékeny, idős ember alkonyatban, az eső ellenére, az üres Szent Péter tér felöl, teljesen egyedül odasétál a Szent Péter Bazilika előteréhez, mintha mindannyiunkat, minden embert megjelenítve járulna Isten elé. Ennek a beszédnek a különlegessége abban is rejlik, hogy kapcsolódott az ún. „Urbi et Orbi” (a városnak és a világnak szóló) áldáshoz, amit szokás szerint csak Húsvétkor, Jézus Feltámadása, és Karácsonykor, Jézus születése ünnepén szoktak adni a pápák.

Ebben a beszédében először a járvány legközvetlenebb következményét veszi szemügyre: a krízishelyzetben, nem csak az egyes emberek, mi magunk, hanem az egész emberiség közösen is azt tapasztalja, hogy egyedül nem megy. „Rájöttünk, hogy nem tudunk külön-külön, a magunk erejéből előre jutni, hanem csakis együttesen.” Nem szükséges azt magyarázni, hogy milyen jelentősége van annak – gyógyulásának első lépése –, amikor egy beteg ember fölismeri, hogy segítségre van szüksége. Persze ez még csak egy legelső lépés. Egy következő lépés, amikor képes segítséget kérni is: betegként időpontot kér, adott esetben valahova elmegy, illetve megbízik egy másik emberben; az orvosban.

A pápa egy bibliai elbeszélésen, a vihar lecsendesítésének történetén keresztül világít rá, hogy Isten magatartását a jelenlegi helyzetben nehéz megértenünk. A történet arról szól, amikor egy alkalommal Jézus tanítványaival bárkába száll, nagy vihar tör ki, és a tanítványok azzal a szemrehányással szólítják meg – az egyébként a bárka egyik sarkában alvó Jézust –, hogy „nem törődsz vele, hogy elveszünk?”. „Úgy gondolják, hogy közönyös velük szemben – mondja a pápa –, miközben senki sem törődik jobban velük, mint Ő. És ahogy megszólítják [Jézust], rögtön megmenti tanítványait.”

Valójában ez Ferenc pápa üzenete és álláspontja. Nem valami erkölcsi prédikáció, kioktatás vagy szemrehányás, hanem egy meghívás: abból a valóságból, ahol most állunk, úgy, ahogy vagyunk, szólítsuk meg Istent. Ez a megszólítás egyfajta döntés: visszafordulni, visszatalálni valami olyasmihez, ami nincs távol, hanem itt van a szívünk mélyén. Nem egyszerűen arról van szó, hogy higgyünk Istenben, hanem sokkal inkább arról – és erre kétszer is kitér a pápa –, hogy a jelen helyzetben elhisszük-e, elhiszi-e az emberiség, hogy Istent érdekli, mi van velünk, és hogy ez az Isten azt szeretné, hogy jól legyünk! Az Istenhez való visszatalálás „színtere”, egyrészt a lelkünk, másrészt azon konkrét embertársaink „szólongatása” felénk, akiknek a mi segítségünkre van szüksége.

Ezen kívül, a tudományosságra vonatkozó kérdés szempontjából érdemes azt észrevenni, hogy Ferenc pápa az egész járványt mindazzal összefüggésben szemléli, amit a túlzott individualizmus és a kizárólag haszon-orientált globalizmus eredményezett a földön: „nem tértünk észre a háborúkkal se a bolygószintű igazságtalanságokkal szemben, nem hallottuk meg sem a szegények, sem a mi súlyosan beteg bolygónk kiáltását.” Döbbenetes módon foglalja össze: „úgy gondoltuk, örökre egészségesek maradunk egy beteg világban”.

Mennyire tartja központinak saját szerepét a Vatikán, illetve a pápa a hívek életében, hogy azok megfelelő módon reagáljanak a kihívásokra? Gondolok itt olyan jellegű szabályozásokra, melyek a járvány terjedését lassítják. Láthattuk, hogy bizonyos vallási közösségekben nem adaptálták a mindennapi gyakorlataikat a járvány elleni védekezéshez.

A Katolikus Egyház egy hierarchikus szervezet. Működése szempontjából kiemelt szerepe van a vezetőknek. Magyarországon a Szentszék előírásainak és ajánlásainak figyelembevételével a Püspöki Konferencia illetékes szabályozni a vallási életet. Ez nem történhet önkényesen, hiszen (az Egyházi Törvénykönyvben) már létező, jól meghatározott szabályok vonatkoznak az úgynevezett lelkipásztori szükséghelyzetekre.

Ennek értelmében Magyarországon, bár a templomok nyitva lehetnek, de márc. 20-tól a nyilvános liturgiák (szentmisék, zsolozsmák, keresztutak, litániák, rózsafüzérek, megáldások, ünnepélyes házasságkötések) a rendelkezés visszavonásáig szünetelnek. A szenteltvíztartókat üresen kell hagyni, de már ezt megelőzően elrendelték a liturgián belül a hívek kézfogásának elkerülését, a nyelvre áldoztatás elhagyását és a kézbe áldoztatás általánossá tételét, illetve a papok szentmisék előtti és utáni kézfertőtlenítését. A templomokban gyakran érintett felületeket minél rövidebb időközönkénti tisztítani kell, illetve biztosítani kell a kézfertőtlenítés lehetőségét.

Véleményed szerint az, hogy bizonyos külsőségeken változtatni kell, befolyásolja-e a hívek lelki életét? Például, hogy a misére járás vagy az áldozás jelenleg nem lehetséges?

A gyakorló hívők számára elsősorban szent misén való részvétel és a bűnbocsánat szentségének nélkülözése talán a legnehezebb. Ezzel kapcsolatban egyrészt van Jézusnak egy érdekes mondása János evangéliumában: „Eljön az óra és már itt is van, amikor az igazi imádók Lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát, mert az Atya ilyen imádókat keres magának.” (Jn 4,23). Ez magában foglalja, hogy a Vele való kapcsolat nem függ kizárólagosan a külsődleges kultusztól és rituáléktól ha a Lélek, az Ő lelke, él bennünk.

Másrészt a kereszténység radikálisan hisz Jézus Krisztus megtestesülésében vagyis, hogy Isten számára igenis fontos, nagyon fontos a mi testi és emberi mivoltunk. Az Egyház – ha nem is mindig sikerült – igyekezte magát távol tartani bármiféle dualizmustól, amiben a testet és a lelket szétválasztják, vagy egyiket a másik kárára favorizálják. Mindebből az következik, hogy az Egyház egyáltalán nem szakad el a kézzelfoghatóságtól, ami a szentségekben is megnyilvánul: pl. a szentmisében a kenyér és a bor egyrészt nagyon is anyagi – e nélkül nincs szentmise –, másrészt hitünk szerint, különleges módon összekapcsol egy másik, nem látható valósággal. A szentségekben a feltámadt Jézussal találkozunk.

Ugyanakkor az Egyház tanításában, különösen a legutóbbi időkben hangsúlyozza, hogy a hitélet és a hétköznapi élet nem két külön dolog.  Lehet eljárni templomba úgy is, hogy az megmarad egy puszta szokás szintjén. (Ezt hívjuk kultúrkereszténységnek, amiből az Egyházban és a világban is általában mindenkinek elege van.) Amikor most lehetetlenné válik a vallási élet hagyományos gyakorlása, azt hiszem erre kapunk egy meghívást: egyre jobban felfedezni Őt a hétköznapokban.

Az Egyház ezen kívül rendelkezik bizonyos különleges „eszközökkel” is a különleges helyzetekre. Jelen esetben, bizonyos feltételek mellett teljes búcsút (bűneik eltörlését) nyerhetnek mindazok, akik koronavírusban szenvednek, valamint, akik gondozzák őket, illetve a világ minden hívője, aki imádkozik értük. Hasonlóan, meghatározott feltételek között, lehetséges egyéni gyónás nélkül is úgynevezett általános feloldozásban is részesülni.

A keresztség és házasság szentsége kiszolgáltatható, amennyiben szükséges – tehát semmiképpen sem halasztható –, akkor is szűk körben. Szűk körben lehet megtartani a temetéseket is. A bűnbocsánat (gyónás) szentségének kiszolgáltatása gyóntatószékben egyáltalán nem ajánlott, ha mégis szükség volna erre, kézfertőtlenítővel és lefóliázott gyóntatóráccsal rendelkező gyóntatószéket kell használni. Ennek hiányában másfél-két méteres távolságban kell elhelyezkedni egymástól. Ha ez sem lehetséges, maszkot és védőfelszerelést kell viselni. Összességében az MKPK minden esetben, különösen a beteglátogatások és a betegek kenete kiszolgáltatásának esetében, az állami járványügyi előírások követését szorgalmazza.

Szerinted változni fog bármi a keresztény közösségekben a járvány hatására, lesznek hosszú távú hatásai a pandémiának? Hatással lesz/van ez a helyzet a hívek Katolikus Egyházhoz való viszonyához?

A pápa már április közepén egy bizottságot hozott létre a járvány társadalmi, gazdasági, valamint kulturális következményeinek vizsgálatára. Ehhez kapcsolódóan talán az egyik legérdekesebb szempont lehet pontosan megérteni, hogy a kizárólagos gazdasági haszon szempontjait figyelembe vevő szemlélet milyen összefüggésben állt a járvány kitörésével.

A pandémia következményei nehezen megjósolhatóak. Az biztos, hogy a bőrünkön érezzük, mennyire szükségünk van a másik ember közösségére, társaságára. Nem csak a bajban, a kiszolgáltatottság idején, hanem a hétköznapi, normál életben is. Az Egyház számára kulcsfontosságú a közösség, hiszen maga is éppen az! Magyarországon azt hiszem az egyik legnagyobb kihívása az Egyháznak, hogy mennyire tud valódi közösségeket teremteni, ahová az emberek szívesen mennek. (Vannak ilyen közösségek szerencsére!) Mert szívesen látják őket. Ahol lehet őszintén beszélni, szembesíteni és kérdéseket feltenni, fájdalmakat kimondani, megosztani és persze ünnepelni. Véleményem szerint ma a közösséghez tartozás mély válságban van. Nehezen találjuk meg az egyensúlyt az odatartozás és az individualizmus között. Vágyunk a mély kötődésre, ugyanakkor meg egyszerre érezzük, hogy mindenki hagyjon már békén. Az én álmaiban kicsit egy ilyen Egyház képe él: ahol jó lenni és ahol jó, hogy vagyok.

- Gresz Ágnes

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Zavarban vagyok. Zavarban vagyok, mivel nem tudom, hogy filmkritikám tárgya az „Új pápa” című sorozat, amely az „Ifjú pápa” (nem) folytatása… - kezdeném a kritikát, s már itt elakadok. Ugyanis nem tudom, hogy akarok-e erről a sorozatról írni. Érdemes-e erről a sorozatról írni. Szabad-e erről a sorozatról írni. Miközben magamba nézve azt kell mondanom: nekem tetszett Paulo Sorrentino legújabb munkája. Tetszik, miközben a teológus vénám berzenkedik és tiltakozik, sőt bizony elgondolkodik azon is, hogy az az inkvizíció nem is volt olyan rossz dolog.

A történet látszólag nagyon egyszerű. A korábban megismert Ifjú pápa, XIII. Piusz kómában fekszik, többszörös szívátültetés után, az orvosok szerint semmi, de semmi esélye nincsen arra, hogy valaha is magához térjen. A sorozat csendesen szemet huny afelett a kérdés felett, hogy bizony ez a kérdés nincsen tisztázva az egyházjogban, pontosabban nem lehet tudni, hogy mi történik, ha a pápa életben van, de huzamosabb ideig nem tudja ellátni a hivatalát. Vatikánt emellett új kihívások is érik. Vissza-visszatérő motívum, hogy egy fegyveres arab elpusztítással fenyegeti meg a kereszténységet. Számtalanszor hangzik el: „A gyűlöletünk valós. Az ellenségünk nyilvánvaló. Az Iblísz az. A keresztény. És ahogy a Korán mondja: »Megtöltöm veletek a poklot, veletek s minden követőtökkel.«”

Valamit tenni kell. Kell egy életképes, mondhatni eladható pápa. S akkor most álljunk meg egy gondolatra. Hihetetlenül megrázó pillanat az, amikor – mivel a pápát ugyebár választani kell – a választás szünetében rengeteg gondolatot hallgathatunk meg, bepillanthatunk a bíborosok lelkébe, agyába, szívébe. S ezek a gondolatok az egyház mai problémái: olyan pápa kellene, aki engedi a nős emberek felszentelését, a pedofília legyőzését, és a sor folytatható. S persze előkerül a homoszexualitás kérdése is, amikor az egyik bíboros felzokog: „Szeretném végre felvállalni, aki vagyok. A bujkálás hitvány, nyomorult, ideges emberré tett.” Vagy ahogy a másik, aki nagy bűnöket hordozhat: „Olyan pápát szeretnék, aki a fejemre teszi a kezét és azt mondja: Megbocsátok mindenért. Kezdjük újra együtt, tiszta lappal. Kiállok melletted, s nem kérdezem, mikor és miért rontottad el.”

Miközben ezeket a vallomásokat hallgattam (az egyébként zseniális magyar szinkron nagyon sokat emelt e jelenet átütő erején) elgondolkodtam, hogy vajon milyen az igazi pápa? Talán a legőszintébb választ a sorozat valódi főszereplője, az eseményeket folyamatosan irányító Voiello bíboros, az államtitkár adja meg: olyan pápát szeretnék, aki én vagyok. Ő konkrétan magára gondol, magát akarja fehér ruhában látni, nem, nem hatalomvágyból. Hanem mert azt mondja: ő maga az, aki meg tudja érteni Isten szerepét, akaratát. S talán akkor már azt is el tudja érni, hogy a Napoli végre nyerjen az olasz bajnokságban.

Sok fordulat után (Egy rövid időre megválasztják II. Ferenc pápát, aki felforgatja Vatikánt, de hirtelen meghal – enyhe utalásként I. János Pálra) mondhatni kompromisszumos javaslatként Voiello egy kiváló jelöltet talál. Egy kifinomult, visszafogott angol arisztokratát, Sir John Brannoxot, vagyis III. János Pált. A helyzet persze iszonyú bonyolult, mert ott van a háttérben egy talán kómában lévő, talán így is intézkedő XIII. Piusz, akit a hívek egy része még most is az igazi pápának tart. Valóságos kultusz alakul ki a személye körül, imádói szemében az új pápa minden, csak nem legitim egyházfő. Ugye ismerős ez a helyzet?

Nem is beszélve arról, hogy III. János Pál pápa személye sem egy egyszerű helyzet. Valódi angol nemes, valódi sznob, aki súlyos drogfüggő, szülei semminek nézték, lenézték. Egy olyan személy, aki önmagát törékeny porcelántárgynak tartja és jönnek, jönnek elő a különféle problémák, melyekkel meg kell birkózni.

Ez a sorozat a végletek sorozata és igazából azoknak tudom ajánlani, akikben van lelki és fizikai türelem. A fizikai egyszerűbb. Ez egy lassú mű. Nem váltakoznak pillanatonként a jelenetek és az események. A lelki bonyolultabb. Sorrentinonak nem az a célja - legalábbis én úgy gondolom, bár sokan ilyen kritikát is megfogalmaztak -, hogy az egyházat, konkrétan a katolikus egyházat gyalázza. Felvet problémákat, talán eltúlozva, talán kicsit olyan hangvételben, amely erős, kegyetlen, durva. Ilyen maga a sorozatban megjelenő erotika is. Durva, mégis képies, erőszakos, mégis gyengéd. Abszolút ellenmondó. Mint a sorozat maga. Ám mégsem egy lehangoló, elkeserítő sorozat, sőt kifejezetten szórakoztató, kiváló színészi játékokkal, kiváló karakterekkel. Az Angelo Voiello bíboros-államtitkárt alakító színész Silvio Orlando pedig élete talán legjobbját hozza, de a többi főszereplő – az ebben az „évadban” kicsit háttérbe szorult Jude Law, valamint az új pápát alakító John Malkovich pedig lubickol a szerepében.

Az pedig – s akkor egy kis súgás a történetből –, hogy az apácák fellázadnak és ezt Voiello kvázi leveri, hát hihetetlen. Az a jelenet nálam a legjobb humoros film nem létező Oscar díját is elvitte.

Ki merem jelenteni: ez a filmsorozat abszurd. De ez benne a jó. Ez ad egy olyan keretet, amely az emberek millióit ráveszi arra, hogy elgondolkodjanak, mi is a szerepük az egyházon belül.

Egy dolgot sajnálok: a sorozat összes szála el lett varrva. Vége van. Ez nem folytatható. Ez olyan helyzet, hogy egy olyan gondolat leírására késztet, amit a pápasággal foglalkozó sorozatban, filmben még soha nem hallottam (de szerintem más sem), és amivel maga a film zárul: púp vagy a hátamon, te kis szaros. Nos, azt hiszem ebből is látható; ez nem egy hétköznapi sorozat. Minden, de hétköznapi semmiképpen.

- Dudás Róbert Gyula

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Ha van olyan szerencséje az embernek, hogy egyszer eljut Japánba, akkor az esetek többségében azért érdemes besűríteni legalább egy gyors szentély-látogatást a (valószínűleg igen sűrű) programba. A rodsshinto.com oldalán található becslés szerint 2015-ben körülbelül 81.000 szentély volt található, így bőven akad opció, amiből választhatunk.

Egy shinto szentélyhez érve különböző teendőket kell elvégezni, mielőtt imádkozásba kezdenénk. A megtisztulás rítusát követően szokás meghajolni, mielőtt átlépjük az úgynevezett torii kaput, mely a szentély bejáratát jelzi. Ezután az ember kisebb aprópénzt adományoz, meghajol és tapsol kétszer, végül pedig fohászkodik a szentély istenéhez. A szentélylátogatás egyik kiemelt időszakának számít általában az újév és annak környéke.

Japánban azonban, amely ország a digitális evolúció egyik éllovasa, úgy tűnik bizonyos hagyományok átalakulóban vannak a szentélylátogatás vonatkozásában (is). Több shinto szentélyben és buddhista templomban ugyanis lehetőség van ma már aprópénz helyett digitális felajánlásokat tenni. Ebben az esetben általában a megfelelő applikáció letöltése mellett szükségünk van egy, a templom vagy szentély által kitett QR kódra, amely segítségével a fizetés lebonyolítható. 

Habár valószínűleg hosszútávon a fogyasztói igények fognak diktálni a szolgáltatást bevezető szerzetesek némelyike szerint, mégis, ezen gyakorlat megítélése igen csak vegyes a helyiek részéről. Az érem egyik oldalán az érvek a kényelem, a gyorsaság és a társadalmi változásokkal való lépéstartást emelik ki. Emellett nem elhanyagolható érv, hogy a külföldi pénznemben bedobott apró beváltása igen nehézkes ilyen kis összeg esetén. Az érem másik oldalával egyetértő emberek az adatvédelem és a névtelenség kérdését illetve a rítus szentségének elvesztését hozzák fel érvként. Ugyancsak megjelenik az ellenérvek között, hogy így kisebb jószerencse jut az adományozónak, illetve, hogy ez a módszer sértő az istenségre nézve.

A Kiotói Buddhista Szervezet (Kyoto Buddhist Organization) ennél komolyabb érvet is felsorakoztat az új metódus ellen: a digitális fizetés könnyen teremthet olyan szituációt, melyben a vallásszabadság sérül annak köszönhetően, hogy a befizetett adomány összegéhez és a kedvezményezetthez kapcsolódó adatok elérhetővé válnak. Ennek nyomán pedig újfajta adóztatási gyakorlatok alakulhatnak ki, melyek erőteljesen hátráltathatják vagy előnytelen helyzetbe hozhatják a japán "vallási piac" egy-egy szereplőjét.

Takayuki Tokuno, a Komazawa Egyetem professzora azonban egy másik perspektívából közelíti meg a kérdést amikor rámutat, régen rizst és egyéb élelmiszereket, tárgyakat adományoztak az emberek, melyet végül felváltott az aprópénz-adományozás gyakorlata. Hasonló folyamatnak lehetünk szemtanúi a jövőben, amikor az aprópénzt a QR kódok és a digitális fizetési módszerek fogják lecserélni.

Akárhogyan is, egy japán szentély meglátogatása biztos, hogy maradandó élményt okoz az embernek. Az pedig, hogy a fenálló lehetőségek nyomán milyen úton látjuk a legjobbnak megtenni felajánlásunkat, a mi lelkiismeretünkre van bízva elsődlegesen.

- Barcsa Krisztina

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

„Amikor a gyomor megtelt, az értelem aludni kezd. A bölcsesség némává válik.“ (Luqman)

Előző hétvégén a szerkesztőségünk több tagja is részt vett Fiatal Kutatók és Doktoranduszok X. Nemzetközi Jubileumi Teológuskonferenciáján Egerben. A rengeteg érdekes előadás meghallgatásán kívül azért is jók ezek az események, mert ilyenkor lehetőségünk nyílik arra, hogy akár szünetekben, akár vacsora közben olyan beszélgetéseket folytassunk, amikből később építkezhetünk a saját kutatási területünkben is, másrészről másokéra is rálátást nyerhetünk. Így esett, hogy szóba került egy szombat esti kávé közben a böjt. Miért böjtölünk? Mi számít egyáltalán böjtnek? Mai cikkünkben (és a következő részében) ezekre a kérdésekre keresem a választ.

Európában a legtöbbet a Húsvétot megelőző keresztény böjtről tudunk általánosságban, ami a 4. században vált általánossá Jézus 40 napos pusztában való böjtölésének nyomán. Azinban majd' minden vallásban megjelenik a lemondás valamilyen formája különböző eseményekhez kötötten, szigorúbb és enyhébb böjti napok formájában egyaránt. Közös pont a vallások böjtjeiben, hogy elsősorban a test megfegyelmezésére irányul az elme megtisztítása, a vallásos hit és az isten-kapcsolat mélyebb, tisztább megélése érdekében.

A hindu vallásban a böjt nem kötelező, hanem erkölcsi és szellemi cselekedet, de ez az, ami harmonikus kapcsolatot hoz létre a test és a lélek között. A mindennapokban a világ kényelmes formája nem engedi az emberek számára, hogy a szellemi megélésre koncentráljanak, ezért arra kell törekedni, hogy az egyén korlátozásokat vezessen be önmagával szemben, hogy összpontosíthassa az elméjét. Ennek egyik formája a böjt, ami testi és lelki haszonnal is bír, hisz a lélek megtisztulása mellett a test is megpihenhet és megszabadulhat a méreganyagoktól.

Az, hogy mennyire szigorú egy ilyen periódus, az a személyes, családi és közösségi meggyőződésektől függően változhat. Ezt a vallást a több periódusú böjt jellemzi. A leggyakoribb böjti alkalom az Ekadashi napja, amit spirituális napnak tekintenek. Az, hogy mikorra esik, a hold két fázisával van összefüggésben, ami nagyjából havonta kétszer figyelhető meg. Sok hindu júliusban és augusztusban vegetáriánus étrendet folytat, továbbá böjtöl ilyenkor minden hétfőn és szombaton, egészen estig. Sok nő böjtöl hétfőnként, hogy jó férje legyen.

Egyes esetekben a böjt a napi egy étkezésre való szorítkozást jelenti, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a testnek szenvednie kell. Sőt, ezek a korlátozások a napi étrend változatosabbá tételének és az új ételek kipróbálásának egyik módját is szolgálhatják. Időnként elegendő bizonyos típusú élelmiszereket mellőzni és másokat használni helyette, anélkül, hogy mennyiségi korlátozással élnének. A húsfogyasztók például ilyenkor szigorúan vegetáriánus ételeket fogyaszthatnak, a vegetáriánusok pedig a rizst, a búzát, az árpát és a lencséket felcserélhetik burgonyával. A nap folyamán az édesség és snack-ek fogyasztása sincs megtiltva, de vannak olyan böjti napok, amik kifejezetten különleges ételek elkészítését indokolják. A modak például, ami a kókuszdióból készült és rizsliszttel borított édes gombóc, van, hogy kifejezetten böjti napokra készül, ahogy a bhog és a ladoo is. Ilyen alkalom például a Ganesh isten (az akadályok eltávolítója, a bölcsesség és intelligencia istene) imádatára fókuszáló 10 napos fesztivál a Ganesh Chaturthi.

Az iszlám böjtje a ramadan, ami sokkal kevésbé megengedő, hisz itt a böjt (szijám) a vallás 5 alappillére közül az egyiket képezi. Megtartása így, néhány kivételt leszámítva (melyek: a 14 éven aluli gyermekek, az utazók, a terhes és szoptatós anyák, a csatában harcolók és a betegek) mindenki számára kötelező. A hagyomány arra emlékszik a ramadán során, hogy Allah kinyilatkoztatta Mohamed prófétának az akaratát, aki elvonult a Híra hegyre elmélkedni és böjtölni. Hangsúlyozzák, hogy ez egy, a test és az elme számára is fontos megtisztulás, ami egyúttal toleranciára, fegyelemre, és egymás tiszteletére tanít. Az Ekadashihoz hasonlóan változik az időpontja, de mindig a holdnaptár 9. hónapjára esik. A lemondás itt nem csak fizikai természetű. A böjtölőknek azon túl, hogy nem vehetnek magukhoz élelmet napkeltétől napnyugtáig, ugyan ebben az időszakban tartózkodni kell az ivástól, a dohányzástól, a nemi kapcsolattól, kerülniük kell a dühöt, az erőszakot, az irigységet, a vágyat, és a pletykát is; bár utóbbiaktól minden más időszakban is szükséges távol maradni. Böjtölni kell a triviális beszélgetések tekintetében is, úgymond a nyelvet is böjtöltetve ezzel. A luxus élvezése helyett pedig a szerény életmódot kell választani.

Arról, hogy milyen értelmezései lehetnek a böjtnek a 21. században, azaz; Kapcsolatban állhat-e például az éhségsztrájk a böjttel? Lehet-e böjt egy állandó étrend, mint például a vegánság? a következő részben esik majd szó. Azoknak pedig, akik hosszabban olvasnának a böjtről sok szeretettel ajánlom a New York Times bestsellerét, Jentezen Franklin A böjt című, magyar nyelven is megjelent könyvét.

- Paizs Melinda Adrienn

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Források:

• https://www.alimentarium.org
• https://www.islamicity.org/11721/ramadan-and-its-benefits/

Néhány hete járt hazánkban Christopher McCrudden, jogtudós, egyben gyakorló ügyvéd, a Michigan és a belfasti Queen’s Egyetem professzora. Látogatásának egyik célja az volt, hogy részt vegyen a Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézete (TK JTI) által szervezett panelbeszélgetésen [1]. A beszélgetés a McCrudden professzor által a Litigating Religion (Vallási pereskedés) című könyvében megfogalmazott állítások témáját járta körül.

A panel felkért hozzászólója volt még a beszélgetésen Nagypál Szabolcs, az ELTE Állam- és Jogtudumányi Karának oktatója és katolikus teológus, Jaap Doedens a Pápai Református Teológiai Akadémia oktatója és Evert van de Poll a leuveni (Belgium) Evangélikus Teológiai Egyetem oktatója. A beszélgetésről annak moderátora, Balogh Lídia, a TK JTI kutatója írt egy összefoglalót, amelyet minden érdeklődőnek ajánlok elolvasásra. 

Tekintettel arra, hogy az előbb hivatkozott összefoglaló részletesen és kiválóan ismerteti az elhangzottakat, jelen írásban csak egy rövid áttekintést adok, illetve néhány vallástudományi szempontból megfontolandó nézőpontot fogalmazok meg.

McCrudden professzor könyvében azt a problémát járja körül, hogy a vallásszabadság, mint az egyik első emberi jog, a mai modern korunkban hogyan kerül surlódásba más emberi jogokkal, és ez milyen helyzeteket teremt különböző (jellemzően európai) bíróságokon. Példaként olyan ügyeket is elemez, amelyekben ő maga is szerepelt valamely fél képviseletében. Ide tartozik annak a londoni anyakönyvvezetőnek az esete, aki vallási meggyőződése miatt nem vállalkozott egy azonos nemű pár élettársi kapcsolatának bejegyzésére, és ezért elveszítette az állását. Művében olyan kérdéseket is felvet McCrudden, mint hogy milyen mértékben képes egy bíró megérteni és átérezni egy olyan normarendszert, amely nem a sajátja, tehát például az említett esetben a keresztény „diszkriminatív” normarendszert az egyneműek párkapcsolatai tekintetében.

Fotó az eseményről. (Forrás)

A hozzászólók is elmondták tapasztalataikat és meglátásaikat az emberi jogok és vallás kapcsolatában, illetve hogy mennyire érvényesülnek vallási meggyőződéshez kapcsolódó érvek a különböző országok bírói gyakorlatában.

A megbeszélés egyik különösen erős megjegyzése McCrudden részéről ennek kapcsán az volt, hogy míg például az Egyesült Államokban könnyebben lehet a bíróságokon vallási érveléssel sikert elérni, addig egyes európai országokban a bíróságok kényelmesebbnek találják a vallási kérdések szólásszabadsági ügyként való keretezését. Európában csak az megy a bíróságra kifejezetten vallási érvekkel – például a Bibliára hivatkozva –, aki el akarja veszíteni a pert.[2]

A Reli blogon is foglalkoztunk már azzal a jelenséggel, hogy bizonyos, a valláshoz kapcsolódó jogok erodálódnak a XXI. századi magyar jogrendben. Ha a professzor kijelentését ("Európában csak az megy a bíróságra kifejezetten vallási érvekkel – például a Bibliára hivatkozva –, aki el akarja veszíteni a pert") hipotézisként kezeljük, akkor érdekes kutatás témája lehetne ennek érvényessége a magyar joggyakorlatban, amelyet akár jog- és valláskutatók együtt végezhetnének, hiszen ezek határterületéről van szó.

Miért is fontos ez?

A vallástudomány egyik fő érdeklődési területe a vallások társadalmi megjelenése, a társadalomba való beágyazottságának vizsgálata. Az egyik legjelentősebb elméleti vita ezzel kapcsolatban immár több mint fél évszázada, hogy vajon a modernizálódó világból mennyire kopik ki a vallásosság. Ez a szekularizáció témaköre, amely nyilván rendkívül szerteágazó, ezért itt most kifejezetten a vallás társadalomra gyakorolt hatása értelmében taglalom [3].

A 2011. évi CCVI. törvény (Egyháztörvény) preambulumában is hivatkozik az állam és egyház szétválasztására, illetve a 20. §. (1) bekezdésében úgy fogalmaz: „A jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség saját belső szabálya, hitelvei és szertartási rendje szerint működik.”

A kérdés jelentősége ebben mutatkozik meg. Mennyire érvényesülhet az Egyháztörvény 20. §. szerinti autonómia? Szintén tudósítottunk már az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) a vallásszabadsággal is foglalkozó üléséről. Itt például többször felmerülő probléma zsidó és muszlim szervezetek részéről az a belga állatvédelmi törvény, amely gyakorlatilag lehetetlenné teszi a vallási előírások szerinti vágást [4]. Nyilván ez nem magyar eset, de érdekes abból a szempontból, hogy mennyire érvényesül az egyházi autonómia vagy a vallásos hagyományok tisztelete.

Vallástudományi szempontból érdekes lehet annak vizsgálata is, hogy ez a gyakorlat milyen mértékben „tömbösíti” a különböző vallási hagyományokkal rendelkező közösségeket olyan politikai rendszerekbe, ahol tolerált az adott hagyomány, és ezáltal milyen mértékben alakít ki szekértáborokat, amely gyengítheti a vallásos közösségek együttélésre való hajlandóságát, illetve mélyítheti az ellentéteket.

- M.A.

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Megjegyzések:

[1] A panelbeszélgetés azt jelenti, hogy egy adott témát a téma néhány (jellemzően 3-4) felkért szakértője (a panel) vitatja meg egy moderátor vezetésével közönség előtt, majd a közönség is lehetőséget kap kérdések felvetésére. (https://powerfulpanels.com/definition-panel-discussion/)

[2] Szó szerinti idézet a https://jog.tk.mta.hu/blog/2019/12/vallasi-pereskedes-christopher-mccrudden oldalról (megtekintés: 2019. 12. 15.)

[3] Lásd még https://szekularis.blog.hu/2014/04/20/jakab_attila_szekularizacio

[4] Lásd még https://hvg.hu/gazdasag/20190107_Betiltotta_Belgium_a_koser_es_a_halal_vagohidakat

1892. december 1-jén egy magányos pap érkezett meg az Egyesült Államokba. Egy távoli országból érkezett, amiről az amerikai katolikus püspökök nem tudtak sokat, sőt talán semmit. A clevelandi püspök hívására érkezett, az esztergomi érsek küldte. A clevelandi püspök üzenetében, melyet Magyarországra küldött az szerepelt, hogy kell valaki, aki az elárvult hunokat megmentheti a kárhozattól.  Böhm Károly (Selmecbánya, 1853. június 13. – Cleveland, OH, 1932. április 9.) korábbi márianosztrai plébános vállalta ezt a kihívást, és – ahogy a sírkövén is szerepel – az amerikai magyarok apostola lett. S bár a magyar püspökök folyamatosan – már akkor is – a paphiányra hivatkoztak, mégis számos pap érkezett az USA-ba, majd Kanadába. Ezzel párhuzamosan, kevésbé látványosan, de Európában is létrejöttek különféle magyar központok, majd a II. világháború, illetve az 1956-os események után szervezetileg is megalakultak az európai, illetve az ausztráliai magyar katolikus templomok és plébániák.  Egyes számítások szerint nagyjából 1800-2000 magyar, magyar származású, illetve magyarul beszélő lelkipásztor vállalta, hol önként, hol kényszerből, hogy külföldön szolgál.
Ma a világon – a Kárpát-medencén kívül – nagyjából 2,5 millió magyar él. Vallási összetételükről nincsen adat, de ha a magyarországi adatokból indulunk ki, akkor a magát vallásosnak tartók nagyjából kétharmada katolikus. Természetesen ennek az embertömegnek jelentős része nem, vagy csak ritkán gyakorolja a vallását, mégis, felmerül az a kérdés, hogy mindazok, akik szeretnék a hitüket gyakorolni, és úgy szeretnék, hogy ezt magyar templomban tehessék meg, milyen lehetőségekkel szembesülnek.

Közhely, hogy Magyarországon, Európában, de akár Észak-Amerikában is paphiány van. Egyes vélemények ezt azzal is kiegészítik, hogy nem csak paphiány van, hanem hívő-hiány is. Én ezt a két gondolatot összekötném. Véleményem szerint ma Magyarországon papi szervezettség-hiány van, ami azt jelenti, hogy nem egy esetben a papokban szolgáltató személyeket látunk, akiknek az a dolguk, hogy a misézésen kívül a plébánia életében mindent megoldjanak, legyenek építészek, könyvelők, kertészek, temetőgondnokok, s a sor hosszan lenne folytatható. Viszont, azokon a helyeken, ahol ezt végre sikerült a papsággal „elengedtetni”, sikerült olyan rátermett világiakat bevonni a feladatokba, akik súlyos terheket vesznek le a papok válláról, még ott is látható, hogy a papok túlterheltek. Vasárnaponként nem egyszer három, sőt − minden liturgikus szabállyal szembe menve − nem egyszer 4-5 misét is végeznek. És nem egyszer félig, vagy majdnem teljesen üres templomban. Felmerül az a kérdés, hogy vajon szükséges-e, hogy mindenhol legyen szertartás? Persze van az úgymond kiskapu, és ez több egyházmegyében már működik, hogy legyen igeliturgia, de az mégis valahol csak pótlék. Több igeliturgiát végző személyt megkérdeztem, akik elmondták, hogy teljesen természetesnek tartják, hogy az igeliturgián kevesebben vesznek részt, mint a misén. Mi lehet akkor a megoldás? Véleményem szerint a plébánia-központok létrehozása, ahova a híveket szállítjuk, akár buszokkal, és a mise után haza. Ez Magyarországon talán megoldás lehetne, viszont a külföldön élő magyarok helyzetén nem segít, hiszen még ha hajlandóak lennének is utazni akár sok-sok kilométert, akkor se találnak magyar papot.

A külföldi magyar pasztoráció a végnapjait éli, a túléléséért küzd. Cserháti Ferenc püspök több évvel ezelőtt az alábbiakat nyilatkozta az Új Ember című hetilapban: „…egyre nehezebb papot találni a külföldi magyar szolgálatra, és a hazai püspöktestvérek közül sem mindenki tekinti feladatának ezt a munkát. Elismerem, hogy nagy a hazai paphiány is, mégsem mondhatunk le a külföldi magyarokról, hiszen ők is a nemzettesthez tartoznak.” (Új Ember, 2012. augusztus 19.)

Természetesen tudom, hogy nem lehet különbséget tenni lélek és lélek között, de vajon az, hogy egy falusi templomban 30-40 fő részére tartsunk egy szentmisét, miközben 300-400 hívő − például Párizsban, ahol három éve nincs magyar pap − magyar nyelvű szentmise nélkül marad, helyes-e?

2002-ben a világon – a környező magyarlakta területeket leszámítva – 294 magyar római és görög katolikus pap szolgált, 2016-ban ez a szám 118 fő volt. Ha a Magyarországon szolgáló papok számát nézzük, 2005-ben 2575 fő volt, 2015-ben ez a szám 2110 lelkipásztort jelentett. Mind a két csoportban nem csak az aktív papok szerepelnek, hanem a nyugalmazott lelkipásztorok is. Mind a két területen − a határon belül és a diaszpórában egyaránt − látható a visszaesés a papság számában, de míg ez külföldön több mint 50%-os, addig ez a határainkon belül 19%-os. Fontos különbség még, hogy – a kényszer miatt – a legtöbb egyházmegye elkezdte alkalmazni a számos főiskolán képzett lelkipásztori munkatársakat, így az onnan kikerülő hallgatóknak most már egyre nagyobb száma legalább rövid ideig szolgál a lelkipásztori ellátásban. Ez a diaszpórában jelenleg még ismeretlen fogalom. 2016-ban egyetlen fő, egy hollandiai magyar akolitus vett részt, mint imavezető a szolgálatban.

Vajon van-e még visszaút, van-e még jövője a magyar diaszpóra anyanyelvi lelkipásztori ellátásának? Megvizsgálva a külföldi magyarok összetételét és számát, úgy gondolom, hogy csak ahhoz, hogy a minimális ellátás fenn tudjon maradni 50 lelkipásztorra lenne szükség, 50 újonnan a külföldi missziót vállaló, tehát nyelveket beszélő, a nehézségeket vállaló lelkipásztorra. Illetve talán mégsem. A papi karizma természetesen nélkülözhetetlen a pasztorációban, de egyre inkább az a benyomásom, hogy még jobban be kellene vonni a világi lelkipásztori munkatársakat. Nehézséget az jelenthet, hogy ma egyetlen katekéta-lelkipásztori munkatárs szakon sem oktatnak missziós tevékenységet. Ez pedig nem olyan egyszerű. Ha valaki megérkezik egy idegen országba, az teljesen más, mintha itt Magyarországon megérkezne egy faluba.

Kifogásként szokott előjönni, hogy nincsen anyagi forrás erre a tevékenységre. Véleményem szerint az, hogy egy-egy lelkipásztori munkatárs szolgáljon egy-egy távoli közösségben nagyon rövid időn belül önfenntartó tud lenni. Saját amerikai tapasztalataim szerint a közösség minden erejével támogatja azt, aki közéjük érkezik és értük dolgozik. Akár szállás, akár ellátás, akár fizetés legyen a kérdés.

Jelenleg a külföldi magyar misszió a végnapjait éli – sokak véleménye ez, és bevallom, nekem is ilyen érzéseim vannak. Jelen formájában mindenképpen. Viszont úgy gondolom, hogy bevonva a világiakat, átgondolva a magyarországi struktúrákat, illetve néhány fájdalmas döntést meghozva, nagyjából egy tucat papot elengedve, sok kincset tudnánk szerezni, ha nem is itt a földön, de odaát a mennyben. Szalézi Szent Ferenc szerint egyetlen lélek annyit ér, hogy egy püspökséget lenne érdemes érte alapítani. Most 2,5 millió lélek kéri a Magyar Katolikus Püspöki Kart, hogy csak egyházmegyénként egy papot adjon. Akkor lenne magyar pap Párizsban, lenne magyar pap Chicago-ban, New Yorkban, a majdnem százezer magyart számláló Floridában, Dél-Amerikában, jutna újabb pap Ausztráliába. Szintén ez a sok ember el tudna fogadni segítőket, lelkipásztori munkatársakat. Beszélgetve az ezt tanuló fiatalokkal, ők is vállalnák a küldetést.

Akkor hol rontunk el mindent? Miért nem történik semmi? Miért van az, hogy hagyjuk elsorvadni a külföldi magyarok közösségeit? Számos kérdés merül fel. Én ismerek olyan magyart, aki minden vasárnap 100-100 kilométert vezet azért, oda és vissza, hogy magyar misén vehessen részt, hogy legalább hetente egyszer magyar közösségben lehessen. És akkor sajnáljuk tőlük a magyar imádságot? Csak azért, mert nem akarjuk megsérteni egy falu lakosságát, hogy esetleg fel kell ülniük – egy általunk szervezett – buszra, s átmenni egy másik faluba misére? Mit lehet tenni? Vajon mi a jövőnk? Vajon van-e a külföldi magyar katolikus közösségeknek jövője?

- Dudás Róbert Gyula

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Amikor az ember kutat, sok olyan adatot is talál, amely inkább bulvár jellegű, és egyáltalán nem tartozik a kutatása tárgyához. Mégis, valahogy jár rajta az esze, vissza-visszatér, s elkezdi keresgélni hozzá a további adatokat. Egy szép napon bukkantam rá az Előre (Forward) c. újságra, amely "az amerikai magyar munkásság lapjaként”, erősen bal oldali beállítottsággal jelent meg New York, NY-ban a XX. század elején. Ezt az újságot nézegetve bukkantam egy névre és hírre, amely felkeltette a figyelmemet.

Az általam kutatott észak-amerikai magyar katolikus papsághoz - gyakorlatban - semmi köze, egy apróságot leszámítva, amiről később még szó lesz. Az illetőt Hans B. Schmidtnek hívták, Bajorország hangzatos nevű Aschaffenburg nevű településén született 1881-ben, 1904-ben szentelték római katolikus pappá, majd 1908-ban vándorolt ki az USA-ba, miután a bajor rendőrség diplomahamisítással vádolta meg. Először Louisville, Kentuckyban telepedett le, majd áttette székhelyét New York egy félreeső templomába, a 125-ik utcai St Joseph (más forrás szerint a Szent Bonifác) templom segédlelkészi állását töltve be. Bár megjegyzem, székhelyet emlegetni esetében hasonló, mint akasztott ember házában kötelet.

Őt ugyanis 1916. február 18-án egy csésze kávé elfogyasztása után udvariasan hellyel kínálták. New York egy szintén kieső részén, egy közismert „műintézményben” - a Sing-Singben. S a szék is különleges gyártmány volt - Old Sparky-nak becézték.  Ezzel pedig bevonult a történelembe, mint az egyetlen katolikus pap, akit az Amerikai Egyesült Államokban kivégeztek.

Hans B. Schmidt (forrás)

Az iróniát félretéve egyértelműen az ügyről született jegyzőkönyveket és újságcikkeket olvasva (mind az amerikai, mind a magyar sajtó bőven foglalkozott a kérdéssel) ki merném jelenteni, hogy Hans atya súlyos beteg volt, ami persze tetteit nem igazolja és az alól nem is ad, nem is adott felmentést. Igaz, ennyi idő és az orvosi dokumentáció, valamint szakképzettség hiányában a betegségére nem lehet pontos kijelentést tenni, de a korabeli sajtóbeszámolók szerint az elmebetegség határán mozgott. Családjában öröklött volt a mentális betegség. Már kora ifjúságában egyfajta kultuszt alakított ki, melyben a vallás, az elnyomott szexualitás, valamint a vér és a bomlás iránti rajongás keveredett. Később ezt jól titkolta, így felvették a szemináriumba, igaz ott elöljárói és társai gyanakodással tekintettek rá, s felszentelését ellenezték. Végül 1904. december 23-án, társaitól külön, a püspöki kápolnában a mainzi püspök pappá szentelte. Később erről már úgy beszélt, hogy a szentelés után megjelent neki Árpád-házi Szent Erzsébet, s ő a saját papjává „szentelte” fel. 

Elöljárói félelme valóssá vált, amikor sorozatos botrányokba keveredett, diplomát hamisított, számos biszexuális kapcsolata volt, valamint sajátos, mondhatni excentrikus misézési gyakorlatával sokakat megbotránkoztatott. Az egyházmegyéjének vezetése ekkor az abban az időben szokásos gyakorlathoz fordult: felszólította, hogy – kvázi utolsó lehetőségként, s a probléma „megoldásaként” – vándoroljon ki Amerikába. 1908-ban ez meg is történt, és Louisville, Kentucky után New York, NY-ban lett segédlelkész. Itt ismerkedett meg Anna Aumullerrel, aki 1892-ben született a mai Ausztria területén, és 1910-ben vándorolt ki az USA-ba, ahol Hans atya plébániáján volt háztartási alkalmazott.

Anna Aumuller (forrás)

Az Előre, a Magyarország, valamint a Világ című újságok Annát magyar származásúként említik, aki Sopronban végezte tanulmányait, de erre vonatkozó bizonyítékokat nem mutattak fel, és adatok erről nem lelhetőek fel. Bár Hansnak számos szexuális kapcsolata volt, többek között Ernest Muret fogorvossal és ékszerhamisítóval, ez a kapcsolat vált mind Anna, mind Hans számára végzetesnek. Hans azt állította Annának, hogy ő jelet kapott az Istentől, aki elrendelte neki, hogy Annának át kell adnia magát, és egy titkos szertartáson (ahol Hans volt a vőlegény és a pap egy személyben) házasságot kötöttek.

Ha lehet a témát abszurdnak nevezni, innen kezdődően kezd csak az lenni. Hozzá szeretném tenni, hogy az eseményeket nem csak a korabeli sajtóból, hanem a korabeli nyomozati jegyzőkönyvek adataiból is próbálom rekonstruálni, még akkor is, ha ez jelentősen megbotránkoztató lesz. A különleges esküvő után a házasságot ott helyben a templom főoltárán hálták el, mint egyfajta áldozat, melyre Hans szerint Szent Erzsébet szólította fel, noha emiatt Anna gyakran nevezte őt őrültnek, különösen, amikor egyre gyakrabban beszélt arról, hogy Szent Erzsébet többször is felszólította arra, hogy Annát – valamilyen módon – áldozza fel. Ettől kezdve Hans Schmidt háromlaki életet élt, papként szolgált (a feljegyzések szerint értelmesen és jól végezte a szertartásokat), homoszexuális kapcsolatot tartott fenn Ernest Murettel, valamint esténként civil ruhában felkereste titkos feleségét, aki 1913-ban jelezte, hogy terhes. Hogy ez vette-e rá Hansot a végső tettre, vagy sem, ezt már sosem fogjuk megtudni, viszont az tény, hogy 1913. augusztus végén – elmondása szerint Isten és Ábrahám parancsára – brutálisan kivégezte Annát. A korabeli sajtó bőven, s mondhatni szaftosan értekezik arról, hogy mit tett a holttesttel, de ettől én most megkímélném az olvasót. A lényeg, hogy a holttest darabokra vágva került a Huston folyóba, amely szeptember 2-án kivetette magából. Viszont Hans elkövette azt a hibát, hogy olyan ágyneműbe csavarta a test darabjait, amely könnyen beazonosítható volt, s vissza lehetett vezetni ahhoz a házhoz, ahol, mint „civil férj” lakást vett ki. S innen már csak egy lépés volt, hogy kopogtassanak a plébánia ajtaján, s elinduljon az úton, amelynek vesztőhelyig vezetett.

Igaz, elítéléséig már hosszabb volt az út, mint a nyomozás időtartalma. Megvizsgálták őt is, megvizsgálták kapcsolatrendszerét, Ernest Muret esetleges bűnrészességét (mely nem bizonyosodott be), próbálkozott azzal, hogy minősítsék elmebetegnek, de semmi sem használt, az esküdtek bűnösnek találták, s a bíróság villamosszék általi halálra ítélte, majd miután minden fellebbezési lépcsőt sikertelenül használt ki, Charles Seymour Whitman New York állam 41. kormányzója elutasította kegyelmi kérvényét, s kivégezték. A kegyelem elutasításához az a tény is hozzájárult, hogy Louisville-ben a korábbi szolgálati helyén is találtak egy halottat, egy lányt, aki egyértelműen gyilkosság áldozata lett, de gyilkosának személye sose lett felderítve. Így ha nem is jogilag, de „pletyka” szintjén ezt a halottat is a korábbi segédlelkész számlájára írták. 

Sing Sing temető (forrás)

Annát a Potters Field-i temetőben helyezték el, Hans Schmidt pedig – mint minősített gyilkos – a Sing Sing temetőjében került elföldelésre. Az akkori amerikai törvények szerint a minősített gyilkosokat jel nélküli sírba kell eltemetni. Hans korábbi papi státuszára való tekintettel annyit „kapott”, hogy sírját – amely a Sing-Sing börtön melletti un. „Gallery 25” területén volt –, megáldotta pap. 1940 után ezt a temetőt felszámolták, és az itt található maradványokat ismeretlen helyen temették újra.

Miért meséltem el ezt a történetet? Semmiképpen nem azért, hogy vájkáljak – egy véleményem szerint beteg ember – tetteiben. A történelem a jók és a rosszak küzdelméről, s egyéni sorsokról szól. Ez is egy egyedi, egyéni sors. Az egyetlen olyan katolikus papé, akit gyilkosságért kivégeztek az Egyesült Államokban. S csak remélni lehet, hogy bűneit megbánva vállalta a cselekedetei után méltán megkapott büntetést.

- Dudás Róbert Gyula

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Léteznek olyan emberek, akiktől megtudhatjuk, hogy a piramisok egyes mért adatai megegyeznek a világ bizonyos mennyiségi tulajdonságaival, mint például az év napjainak száma, vagy a Nap - Föld távolság. Ezekből az összefüggésekből nézeteik szerint már levonhatók feltételezések, sőt bizonyosságok a piramisok készítését illetően, tudniillik, hogy idegen civilizációk látogattak a Földre. De találkozhattunk már olyan személlyel is, aki útban az egyetemi vizsgára jobb lábbal lépett ki a házból, mert eddig minden sikeres vizsga előtt így tett.

Végigolvasva a felsorolást, lehet lesz olyan, aki magára ismer, lesz, aki megbotránkozik, hogy ilyen emberek járnak egyetemre, de az biztos, hogy eldöntöttük, melyikkel tudunk azonosulni és melyik az, amit egyszerűen abszurdumnak tartunk. Az, ahogyan a világ működésére vonatkozó törvényeket megismerjük, meglátjuk az összefüggéseket, értékeljük az eseményeket, észrevesszük a szokatlan vagy ritka jelenségeket és .megmagyarázzuk azokat, mind olyan képességeink, amelyek megkönnyítik a túlélésünk. Azonban az sem elhanyagolható tény, hogy mindezt a lehető legkisebb energiabefektetéssel szeretnénk elérni, természetesen miközben a lehető legnagyobb nyereséget tudhatjuk magunkénak.  Ezért okos megoldásokra törekszünk, még hiedelmeink megalkotása során is!

A világ észlelése során kapott információk feldolgozása során teremtjük meg saját valóságunkat, ennek segítségével tudunk előre tervezni, vagy akár befolyásolni az eseményeket. Hiedelmeink megalkotása során tulajdonképpen gondolatokat képzünk és szerkesztünk. Tapasztalataink alapján olyan igazságoknak kerülünk a birtokába, melyek meghatározzák a viszonyulásunkat a világ jelenségeihez, és amíg vannak tények, melyek a folyamatos bizonyoság révén nem változnak - mint például, hogy nem tudunk a falon járni -, úgy egyesek a saját tapasztalatainkon alapulnak, minthogy a kutyák jobbak, mint a macskák.

Visszatérve a példáinkra, tulajdonképpen a tapasztalataink segítenek abban, hogy el tudjunk fogadni bizonyos állításokat, hiszen ha beleillik a világról alkotott elképzelésünkbe, logikusnak találjuk, akkor könnyen megjegyeznünk, felidéznünk és továbbadnunk. Tehát általában olyan igazságokat fogadunk el, amelyek minimálisan ellentétesek a „józan eszünkkel” (Minimálisan counterintuitive). Az ember, természetéből fakadóan, és mert a túlélésért folytatott küzdelemben nélkülözhetetlen, felfigyel a ritka és különleges eseményekre. Sőt, a világ működésének megértésre irányuló legyőzhetetlen törekvéséből fakadóan válaszokat és összefüggéseket keres, hogy magyarázatot találjon. Szinte felfoghatatlan, hogy ok nélkül következzen be valami, így például események vagy tények között is képesek vagyunk számunka egyértelmű és elfogadható kapcsolatokat realizálni, abban az esetben is, ha nincs valós kapcsolat közöttük (illuzórikus korreláció). A megerősítési torzulás esetén az emberek torzítanak a már meglévő képzeteik megerősítése érdekében. Ez felelős a személyes képzetekben való túlzott bizonyosságért. Hatásukra megmaradnak vagy fel is erősödnek ezek a képzetek, ellentmondó bizonyítékok megléte ellenére is. Így miután figyelmünket felkelti az a ritka jelenség, hogy a piramis oldala, hasonló az év napjainak számához, 365 kőből áll, ennek okaként olyan jelenséget keresünk majd, melyet reálisnak tartunk, így egyesek földönkívüli beavatkozást, míg mások statikai okokat fognak megjelölni. De hasonló elv vezet ahhoz is, hogy jobb lábbal lépjünk ki az ajtón, ha ennek következményeként eddig minden vizsgánk sikerült. Azonban amennyiben mégis megbuknánk aznap, a torzított információkeresés és a torzított interpretáció segítségével magyarázatot fogunk találni rá, hogy nem a mi rítusunk hatástalan, hanem valami egyéb tényezőről lehet szó, és legközelebb ismét követni fogjuk az addig többségében bevált módszert, hiszen ragaszkodunk az addig jól bevált befolyásoló technikához.

Akár profán rítusokról, akár vallási meggyőződésből végzett praxisokról, hiedelmekről van szó, az általunk elfogadott magyarázatok és tények minőségét alapvetően meghatározzák a tapasztalataink. A tények valóságalapjától függetlenül az emberek könnyebben hisznek olyan dologban, amelyről szeretnék elhinni, hogy igaz, mint olyanban, amit hamisnak gondolnak.

- Gresz Ágnes

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Források

• Nickerson, R. S.: Confirmation Bias: A Ubiquitous Phenomenon in Many Guises. In: Review of General Psychology 1998, Vol. 2, No. 2, 175-220.
• Barett, J. L., Burdett, E. R., Porter, J. T.: Counterintuitiveness in Folktales:Finding the Cognitive Optimum Journal of Cognition and Culture 9 (2009) 271–287.

A vallás eredetével kapcsolatos vizsgálódások kiindulási alapja, hogy a vallás egyidős az emberiséggel, és fontos szerepe van az emberré válás folyamatában, így a kutatás a történelem előtti időkre is kiterjed. Az ezzel foglalkozó kutatók általában egy adott időszakot vizsgálnak, amelyben a vallás fejlődésének különféle fázisait és szakaszait különböztetik meg az adott megközelítés alapján. Ezeket a fejlődési szakaszokat egy időn kívüli, állandó normához viszonyítják, és ennek alapján vagy egyfajta előremutató fejlődést, vagy visszafejlődést állapítanak meg. Tehát a vallást dinamikus jelenségnek tartják a temporális dimenzió révén, ez indokolja a fejlődéselméleti paradigmát. Gyakran kerülnek így a vizsgálat középpontjába a primitív, archaikus társadalmak, valamint a fogalmi gondolkodás kialakulásának, a megismerésnek és az ismeretlen világgal való szembenézésének problematikája.

Max Müller tekinthető a vallástudomány alapító figurájának. Müller az interdiszciplináris megközelítést javasolta, tehát hogy érdemes egyazon dolgot, kutatási tárgyat több területről és többféle módon megközelíteni. Maga Müller összehasonlító módszerrel, összehasonlító mítoszelemzéssel kutatta a vallás eredetét. Úgy vélte, hogy a vallás az emberi észleléssel és érzékeléssel illetve annak dinamikájával kapcsolatos. Szerinte a vallás a végtelen érzetéhez kapcsolódik, annak feltétlen imádatával áll összefüggésben, amelynek fontos eleme a véges és a végtelen megkülönböztetése. A vallás egyfajta kísérlet a megragadhatatlan megragadására, az elképzelhetetlen elképzelésére, ami a vallás kialakulása során fogalommá, koncepcióvá vált, ezek a tapasztalatok reflexió tárgyává váltak, így létrejött az igazság kánonja és ezek értelmezésének különböző formái. Müller úgy gondolta, hogy a legkorábbi istenségek természeti jelenségek megszemélyesítésein alapulnak. Nyelvészként úgy vélte, hogy a nyelv a gondolkodás eszköze, így a mítoszok összehasonlító vizsgálatával fel lehet kutatni az eredeti, kezdeti koncepciókat.

James Frazer széleskörű adatokkal az emberi elme működését próbálta feltárni, ami szerinte folyamatos fejlődésben van. Az összehasonlító vallástudományi iskola egyik megteremtője. Úgy gondolta, hogy a világ vallásai egymással összevethetőek, és az összehasonlítás által rekonstruálható lesz a vallás univerzális fejlődése. Fő műve Az aranyág, ebben fejti ki vallással kapcsolatos nézeteit is. A vallás legősibb forrásának a mágiát tekintette, melyet a vallást megelőző stádiumnak tartott, nem pedig vallásnak. Mágia: az események földi és természetfeletti befolyásolásának tudománya. Frazer szerint két fajtája van. Analógiás mágia: homeopatikus/utánzó mágia, a hasonlóság elvén alapul. Valamilyen eredmény eléréséhez elég az eredeti cselekmény utánzása. Átviteli mágia: a kapcsolat elvén alapul – azt a hatást, amit valaki egy tárgyon előidéz a cselekedeteivel, azt elő tudja idézni azon a személyen is, akivel a tárgy valamilyen kapcsolatban áll. Szerinte ezek a gyakorlatok általánosak a primitív emberek között. A mágia a hasonlóság elvén alapszik, valamint azon a koncepción, hogy egy tárgyon keresztül hatást lehet előidézni arra a személyre, aki kapcsolatban áll azzal. A mágia addig működik, amíg úgy gondolják az emberek, hogy a természeti rend és annak törvényei fixek. Amennyiben ez megdől, akkor a mágia helyét átveszi a vallás. A vallás logikája szerint a természetet természetfeletti lények uralják, így nem működnek a mágikus rítusok, így azok innentől kezdve ezen lények felé irányulnak. Tehát a vallás alapja itt is egyfajta függőségi viszonyrendszer, mivel már nem az ember manipulálja a természeti erőket a mágia révén. Tehát a vallás célja a természetet irányító magasabb rendű hatalmak, erők vagy lények jóindulatának megnyerése és kiengesztelése. Frazer a gondolkodás fejlődésének három szakaszát különítette el: mágia, vallás és tudomány, amelyet nem feltétlenül tekintett végpontnak. Az ember igyekszik minél megbízhatóbb ismeretet és tudást szerezni az őt körülvevő világról.

Herbert Spencer-t az evolucionizmus filozófusának is nevezik, mivel ő importálta a fejlődéselméleti logikát a vallástudományba. A 19. században alkotott, logikája összefonódik Darwinéval. A vallás vonatkozásában azt fejtette ki, hogy a kezdetektől a máig tartó szakaszt a fejlődéselmélet logikája szerint lehet magyarázni: a nem definiált, nem koherens, homogén viszonyokból a meghatározott, definiált, egymással koherens, heterogén viszonyokba való átmenetet nevezte fejlődésnek. Nemcsak a fejlődést, hanem az integrációs kapacitást is nagyon fontosnak tekintette a vallás, a történelem és a kultúra megértéséhez. Spencer szerint vallás az empírián túli általánosítás mentális képességével van összefüggésben. Fő műve a Szociológia elvei, amelyben kifejtette vallással kapcsolatos elképzeléseit is. Szerinte a vallás legősibb formája a manizmus, amely tulajdonképpen a halottkultusz, az ősök tisztelete. Úgy gondolta, hogy a primitív népek szerint az ember lelke a halál után tovább él, és ezt az élők tisztelik, melyből egyfajta vallási kultusz bontakozott ki. Az ősök lelke idővel istenséggé vált, és ebből alakultak ki a különféle vallások.

Edward Burnett Tylor szerint a vallás az animizmusból ered. Animizmus jelentése szószerinti fordításban lélekhit, tehát szellemekbe, spirituális lényekbe vetett hit. Tylor abból indult ki, hogy a primitív embert az élő és a holt közti különbség foglalkoztatta, és magyarázatot keresett álmaira valamint extatikus látomásaira. Tylor feltevése szerint a primitív ember élményvilágában létezett egy álomlélek, amely alvás és látomás közben ideiglenesen, elhalálozáskor pedig végleg elhagyja a testet. Ehhez hasonlóan a növényeknek, állatoknak, tárgyaknak is van ilyen álomlelke. Ezt Tylor az emberiség gyermekkorának titulálta, majd ebből fejlődött ki a politeizmus, amelyből pedig a monoteizmus. Azonban mi már nagyon távol vagyunk időben a vallás kezdetétől, így felmerül a kérdés, hogy hogyan tudhatunk meg bármit is a vallás kezdetéről. Ugyan a régészet szolgáltat tárgyi leleteket, de a kultúra ismerete nélkül aligha tudhatjuk meg, hogy azok mit jelentettek az akkori emberek számára. Tylor szerint az antropológia képes tanulmányozni az úgynevezett „survival”-öket, amelyek olyan elemei a vallásnak, amelyeket az evolúció „hátrahagyott”. Ezáltal a primitív társadalmakban fellelhető vallási koncepciókról feltételezhető, hogy a vallási fejlődés egy korábbi szakaszát jelenítik meg. Ezek a survival-ök tovább élnek, konzerválódnak a fejlődés további szakaszaiban, az eredetinek a magvai, morzsái. Ezek révén megismerhető a kultúra és a vallás eredete illetve kezdete. Néhány kulturális fosszíliával mind a „civilizáltak”, mind az „vadak” rendelkeznek, mint például a nyelv, a mitológia, a szokás, a vallás. Tylor szerint ezek viszonylag eredeti formában megtalálhatóak a kortárs, a modern civilizáció által még érintetlen törzsi közösségekben, így azokat tanulmányozva rekonstruálni lehet a vallás kezdeti formáit és adekvát következtetéseket lehet levonni azok eredetét illetően is.

- Tóth Péter

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!