1892. december 1-jén egy magányos pap érkezett meg az Egyesült Államokba. Egy távoli országból érkezett, amiről az amerikai katolikus püspökök nem tudtak sokat, sőt talán semmit. A clevelandi püspök hívására érkezett, az esztergomi érsek küldte. A clevelandi püspök üzenetében, melyet Magyarországra küldött az szerepelt, hogy kell valaki, aki az elárvult hunokat megmentheti a kárhozattól. Böhm Károly (Selmecbánya, 1853. június 13. – Cleveland, OH, 1932. április 9.) korábbi márianosztrai plébános vállalta ezt a kihívást, és – ahogy a sírkövén is szerepel – az amerikai magyarok apostola lett. S bár a magyar püspökök folyamatosan – már akkor is – a paphiányra hivatkoztak, mégis számos pap érkezett az USA-ba, majd Kanadába. Ezzel párhuzamosan, kevésbé látványosan, de Európában is létrejöttek különféle magyar központok, majd a II. világháború, illetve az 1956-os események után szervezetileg is megalakultak az európai, illetve az ausztráliai magyar katolikus templomok és plébániák. Egyes számítások szerint nagyjából 1800-2000 magyar, magyar származású, illetve magyarul beszélő lelkipásztor vállalta, hol önként, hol kényszerből, hogy külföldön szolgál.
Ma a világon – a Kárpát-medencén kívül – nagyjából 2,5 millió magyar él. Vallási összetételükről nincsen adat, de ha a magyarországi adatokból indulunk ki, akkor a magát vallásosnak tartók nagyjából kétharmada katolikus. Természetesen ennek az embertömegnek jelentős része nem, vagy csak ritkán gyakorolja a vallását, mégis, felmerül az a kérdés, hogy mindazok, akik szeretnék a hitüket gyakorolni, és úgy szeretnék, hogy ezt magyar templomban tehessék meg, milyen lehetőségekkel szembesülnek.
Közhely, hogy Magyarországon, Európában, de akár Észak-Amerikában is paphiány van. Egyes vélemények ezt azzal is kiegészítik, hogy nem csak paphiány van, hanem hívő-hiány is. Én ezt a két gondolatot összekötném. Véleményem szerint ma Magyarországon papi szervezettség-hiány van, ami azt jelenti, hogy nem egy esetben a papokban szolgáltató személyeket látunk, akiknek az a dolguk, hogy a misézésen kívül a plébánia életében mindent megoldjanak, legyenek építészek, könyvelők, kertészek, temetőgondnokok, s a sor hosszan lenne folytatható. Viszont, azokon a helyeken, ahol ezt végre sikerült a papsággal „elengedtetni”, sikerült olyan rátermett világiakat bevonni a feladatokba, akik súlyos terheket vesznek le a papok válláról, még ott is látható, hogy a papok túlterheltek. Vasárnaponként nem egyszer három, sőt − minden liturgikus szabállyal szembe menve − nem egyszer 4-5 misét is végeznek. És nem egyszer félig, vagy majdnem teljesen üres templomban. Felmerül az a kérdés, hogy vajon szükséges-e, hogy mindenhol legyen szertartás? Persze van az úgymond kiskapu, és ez több egyházmegyében már működik, hogy legyen igeliturgia, de az mégis valahol csak pótlék. Több igeliturgiát végző személyt megkérdeztem, akik elmondták, hogy teljesen természetesnek tartják, hogy az igeliturgián kevesebben vesznek részt, mint a misén. Mi lehet akkor a megoldás? Véleményem szerint a plébánia-központok létrehozása, ahova a híveket szállítjuk, akár buszokkal, és a mise után haza. Ez Magyarországon talán megoldás lehetne, viszont a külföldön élő magyarok helyzetén nem segít, hiszen még ha hajlandóak lennének is utazni akár sok-sok kilométert, akkor se találnak magyar papot.
A külföldi magyar pasztoráció a végnapjait éli, a túléléséért küzd. Cserháti Ferenc püspök több évvel ezelőtt az alábbiakat nyilatkozta az Új Ember című hetilapban: „…egyre nehezebb papot találni a külföldi magyar szolgálatra, és a hazai püspöktestvérek közül sem mindenki tekinti feladatának ezt a munkát. Elismerem, hogy nagy a hazai paphiány is, mégsem mondhatunk le a külföldi magyarokról, hiszen ők is a nemzettesthez tartoznak.” (Új Ember, 2012. augusztus 19.)
Természetesen tudom, hogy nem lehet különbséget tenni lélek és lélek között, de vajon az, hogy egy falusi templomban 30-40 fő részére tartsunk egy szentmisét, miközben 300-400 hívő − például Párizsban, ahol három éve nincs magyar pap − magyar nyelvű szentmise nélkül marad, helyes-e?
2002-ben a világon – a környező magyarlakta területeket leszámítva – 294 magyar római és görög katolikus pap szolgált, 2016-ban ez a szám 118 fő volt. Ha a Magyarországon szolgáló papok számát nézzük, 2005-ben 2575 fő volt, 2015-ben ez a szám 2110 lelkipásztort jelentett. Mind a két csoportban nem csak az aktív papok szerepelnek, hanem a nyugalmazott lelkipásztorok is. Mind a két területen − a határon belül és a diaszpórában egyaránt − látható a visszaesés a papság számában, de míg ez külföldön több mint 50%-os, addig ez a határainkon belül 19%-os. Fontos különbség még, hogy – a kényszer miatt – a legtöbb egyházmegye elkezdte alkalmazni a számos főiskolán képzett lelkipásztori munkatársakat, így az onnan kikerülő hallgatóknak most már egyre nagyobb száma legalább rövid ideig szolgál a lelkipásztori ellátásban. Ez a diaszpórában jelenleg még ismeretlen fogalom. 2016-ban egyetlen fő, egy hollandiai magyar akolitus vett részt, mint imavezető a szolgálatban.
Vajon van-e még visszaút, van-e még jövője a magyar diaszpóra anyanyelvi lelkipásztori ellátásának? Megvizsgálva a külföldi magyarok összetételét és számát, úgy gondolom, hogy csak ahhoz, hogy a minimális ellátás fenn tudjon maradni 50 lelkipásztorra lenne szükség, 50 újonnan a külföldi missziót vállaló, tehát nyelveket beszélő, a nehézségeket vállaló lelkipásztorra. Illetve talán mégsem. A papi karizma természetesen nélkülözhetetlen a pasztorációban, de egyre inkább az a benyomásom, hogy még jobban be kellene vonni a világi lelkipásztori munkatársakat. Nehézséget az jelenthet, hogy ma egyetlen katekéta-lelkipásztori munkatárs szakon sem oktatnak missziós tevékenységet. Ez pedig nem olyan egyszerű. Ha valaki megérkezik egy idegen országba, az teljesen más, mintha itt Magyarországon megérkezne egy faluba.
Kifogásként szokott előjönni, hogy nincsen anyagi forrás erre a tevékenységre. Véleményem szerint az, hogy egy-egy lelkipásztori munkatárs szolgáljon egy-egy távoli közösségben nagyon rövid időn belül önfenntartó tud lenni. Saját amerikai tapasztalataim szerint a közösség minden erejével támogatja azt, aki közéjük érkezik és értük dolgozik. Akár szállás, akár ellátás, akár fizetés legyen a kérdés.
Jelenleg a külföldi magyar misszió a végnapjait éli – sokak véleménye ez, és bevallom, nekem is ilyen érzéseim vannak. Jelen formájában mindenképpen. Viszont úgy gondolom, hogy bevonva a világiakat, átgondolva a magyarországi struktúrákat, illetve néhány fájdalmas döntést meghozva, nagyjából egy tucat papot elengedve, sok kincset tudnánk szerezni, ha nem is itt a földön, de odaát a mennyben. Szalézi Szent Ferenc szerint egyetlen lélek annyit ér, hogy egy püspökséget lenne érdemes érte alapítani. Most 2,5 millió lélek kéri a Magyar Katolikus Püspöki Kart, hogy csak egyházmegyénként egy papot adjon. Akkor lenne magyar pap Párizsban, lenne magyar pap Chicago-ban, New Yorkban, a majdnem százezer magyart számláló Floridában, Dél-Amerikában, jutna újabb pap Ausztráliába. Szintén ez a sok ember el tudna fogadni segítőket, lelkipásztori munkatársakat. Beszélgetve az ezt tanuló fiatalokkal, ők is vállalnák a küldetést.
Akkor hol rontunk el mindent? Miért nem történik semmi? Miért van az, hogy hagyjuk elsorvadni a külföldi magyarok közösségeit? Számos kérdés merül fel. Én ismerek olyan magyart, aki minden vasárnap 100-100 kilométert vezet azért, oda és vissza, hogy magyar misén vehessen részt, hogy legalább hetente egyszer magyar közösségben lehessen. És akkor sajnáljuk tőlük a magyar imádságot? Csak azért, mert nem akarjuk megsérteni egy falu lakosságát, hogy esetleg fel kell ülniük – egy általunk szervezett – buszra, s átmenni egy másik faluba misére? Mit lehet tenni? Vajon mi a jövőnk? Vajon van-e a külföldi magyar katolikus közösségeknek jövője?
- Dudás Róbert Gyula
Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!
