Ahogy bármely tudományággal szemben elvárt az, hogy az általa tanulmányozott témakört igyekezzék rendszerezni, a vallástudomány, ezen belül is a vallásszociológia esetében ugyanúgy kézenfekvő elvárás, hogy a vallásos szervezetek típusait igyekezzen meghatározni és csoportosításukat (tipológia) kidolgozni. A témakör jelentőségénél fogva természetesen hatalmas kutatási múlttal és szakirodalommal rendelkezik; ebben az írásban most két összefoglaló műre támaszkodtunk[i].

Ha visszanyúlunk a kérdéskör gyökereihez – nem meglepő módon – az első tipológiai kezdeményezést a vallástudomány és szociológia atyjánál, Max Webernél találjuk[ii], aki két kategóriára osztotta a vallási intézményeket: egyházra és szektára. Weber a taggá válás módja szerint határozta meg a két kategóriát, egyházként azonosítva az olyan intézményeket, ahová a tagok beleszületnek (például a születés utáni kereszteléssel vagy a szülők révén), illetve szektaként azonosítva az olyan intézményeket, ahová a tagok saját döntésük alapján érkeznek.

Weber kortársa, az evangélikus teológus és vallásfilozófus Ernst Troeltsch a Weber féle intézménytípusokat magatartástípusokká alakította át és kiegészítette egy harmadik típussal. Nála az egyházi, a szektás és a misztikus jelent meg, mint a három jellemző magatartás[iii].

Troeltsch tipológiai elméletét először Richard Niebuhr, amerikai teológus és történész igyekezett szociológiai értelemben alkalmazni, méghozzá az amerikai környezetre. Niebuhr megpróbált egyfajta fejlődési logikát is bevezetni, amelyben az egyházak és szekták képezik egyfajta folytonosság két pólusát, és nem pusztán a két „véglet” szerint kategorizált, hanem figyelembe vette, hogy ezek között éppen hol tartanak az intézmények. Hogy jobban megfeleljen az amerikai környezetnek bevezette a felekezet fogalmát is az elméletbe.

Eközben Niebuhr kortársa, Howard Becker amerikai szociológus négy kategóriát megfogalmazó csoportosítás alakított ki Troeltsch nyomán: 1. a gyülekezet, 2. a szekta, 3. a felekezet, 4. a kultusz.

Talán a legnagyobb hatású tipológia J. Milton Yinger amerikai szociológus nevéhez fűződik, aki hat különböző kategóriát nevezett meg: 1. az egyetemes egyházak (mint például a Római Katolikus Egyház), 2. a gyülekezetek, amelyek alatt a megalapozott nemzeti egyházakat értette (például az Anglikán Egyházat vagy az Orosz Ortodox Egyházat), 3. a felekezetek (mint a Presbiteriánusok vagy a Baptisták), 4. a megalapozott szekták (mint a Hetednapi Adventisták vagy a Kvékerek), 5. a szekták (mint több Pünkösdista közösség vagy az Isten Világegyháza) és 6. a kultuszok (mint A Család vagy a Szcientológia). Yinger tipológiájának erénye az volt, hogy a Troeltsch-i hagyományokat követte, viszont jobban behatárolta a választóvonalat a különböző kategóriák között. Megjegyzendő, hogy a szekta és a kultusz szavakhoz tapasztott pejoratív jelentéstartalmak miatt később az Új Vallásos Mozgalmak kifejezés gyökeresedett meg.

Az Új Vallásos Mozgalmak legismertebb alosztályozását Bryan R. Wilson angol vallásszociológusnak tulajdonítják, aki hét alkategóriát jegyez meg: a megtérítőt (conversionist), a forradalmárt (revolutionist), a befelé fordulót (introversionist), a manipulacionistát (gnostic-manipulationist), a csodatévőt (thaumaturgical), a reformátort (reformist) és az utópisztikust (utopian). Egy másik nagyon széles körben ismert és alkalmazott alosztályozás Roy Wallis nevéhez fűződik, aki három kategóriát nevezett meg: a világot elutasító, a világot megerősítő és a világhoz alkalmazkodó mozgalmakat.

Természetesen az egyház-szekta elméletnek számos kritikája jelent meg a vallástudomány előrehaladtával, amelyek több szempontból kifogásolták az eredeti weberi kindulópontokat is. A főbb kritikai pontok egyrészről, az hogy az elmélet a 18. század előtti kereszténység alapfelállásából indul ki, ebből következően hogyan értelmezhető például a hindu, buddhista vagy egyéb – nem nyugati – vallási környezetre. Másrészről, hogy a szektából egyházzá válás pályagörbéjénél sokkal összetettebb a kérdéskör, valamint a kultusz kategóriája sem Webrnél, sem Troeltschnél nem jelent meg eredetileg. Az egyik legmarkánsabb kritikát megfogalmazó Allen Eister további elemekkel bővítette ezt.

A XX. század második felétől a témával foglalkozó kutatók körében előtérbe került, hogy eleve szükséges lenne a tipológia célját és természetét meghatározni. Ennek egyik leginkább ismert kutatója John McKinney hosszan értekezett arról, hogy hogyan kellene összeállítani egy tipológiát, ennek irányában számos változót megnevezett, amelyeket alkalmazni lehetne. Ezek után több modell került kialakításra, amelyek között egydimenziós és többdimenziós modellek is találhatóak.

A jelen írásban is hivatkozott Oxfordi Vallásszociológiai Kéziköny erről a témáról szóló fejezetének szerzője, Dawson a maga részéről az egydimenziós modellek mellett teszi le a voksát, amelyet érveivel alátámaszt, viszont összefoglalásában maga is megjegyzi, hogy ez a terület még tartogat magában lehetőségeket, amelyhez szükséges Weber és Troeltsch gondolatvilágának jobb megértése is, illetve a modellek kiterjesztése a keresztény és nyugati vallások határain túlra.

A magam részéről úgy gondolom, hogy a társadalmat kutató tudományok szempontjából fontos kérdés, hogy a társadalomban meghatározó szerepet betöltő csoportok, így a vallásos közösségek intézményeit rendszerben tudják bemutatni. A tudomány másként nem tudna viszonyítani, fejlődéseket nyomonkövetni és így tovább. A veszély bármely kategorizálásnál az, amikor a tudomány semleges megközelítésétől eltérően politikai vagy egyéb érdekből arra használják ezeket a kategóriákat, hogy diszkrimináljanak vagy negatív jelentéstartalmakkal ruházzanak fel társadalmi csoportokat. Ennek megelőzése a tudóstársadalom felelőssége is.

- M.A.

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Felhasznált irodalom

[i] A cikk a The Oxford Handbook of the Sociology of Religion, Church-sect-cult: Constructing Typologies of Religious Groups (Lorne L. Dawson) fejezete és az Encyclopedia of Religion and Society, Church-Sect Theory (William H. Swatos Jr.) fejezete alapján készült.

[ii] A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című műben

^[iii] The Social Teachings of the Christian Churches című művében (pontos hivatkozások a feldolgozott forrásmunkában)