Girard elengedhetetlennek tartja az ember tudományos megismerésében való előrelépéshez, hogy megkülönböztessük az emberi utánzást az állati mimikritől, és beazonosítsuk a mimetikus viselkedés kizárólag az emberre érvényes jellemző vonásait. Ezáltal olyan fajsúlyos kérdésekre kaphatunk válaszokat, hogy miért hajlamosak az emberi kapcsolatok a konfliktusra és az erőszakra, illetve hogy miért tekinthető az ember a legerőszakosabbnak a fajok közül. Girard tömör válasza erre az, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges forrása a mimetikus rivalizálás, amelyet egy riválissá váló modell illetve modellé váló rivális imitálása eredményez.

Girard azt állítja, hogy az ösztönök, illetve a szükségletek végső soron elégtelennek bizonyulnak az emberi vágy lényegének megragadásához. Miután az alapvető szükségleteink kielégültek, az elemi ösztöneinken túlmutató vágyaink a környezetünkben található embertársaink, azaz modellek közvetítésével artikulálódnak bennünk, vágyainkat mintegy „kölcsön vesszük”. Tehát a vágyunkat mindig egy másik embernek ugyanarra a tárgyra irányuló vágya – a modell vágya – ébreszti fel. (Girard, 1966)

Nem arról van szó, hogy Girard elmélete valamiféle antropológiai karikatúra az emberről, egydimenziós utánzó fajnak ábrázolva, hanem sokkal inkább az ember mások felé való fundamentális, mondhatni extrém nyitottságára utal. Tehát a mimetikus elmélet az embert társadalmi lényként írja le, amely a másokhoz való kapcsolati rendszerek összefüggéseiben értelmezhető.

Az ösztönök illetve az ösztönös emberi viselkedés a mimézis kiindulópontjának tekinthetők, amely felfokozódik, így az ember mimetikusan hiperérzékennyé válik. Girard szerint a mimézis az, ami a maga teljességében karakterizálja az emberi vágyat, és ez magyarázza, hogy az ember miért válhatott sokkal fogékonyabbá a konfliktusra és az erőszakra, mint más, sokkal inkább ösztönvezérelt fajok. Bármikor, amikor két ember vágya egy olyan tárgyra irányul, amelyet egyszerre nem birtokolhatnak többen, akkor mindig ott lappang a rivalizálás és a személyközi erőszak fenyegetése. Az ilyen tárgyak vagy dolgok szigorúan tiltottak a világ valamennyi kultúrájában (tabuk és tiltások), mivel ilyen módon potenciális veszélyforrásnak tekinthetők.

Azonban a mimézis és az erőszak nem egy és ugyanaz, a mimetikus vágy nem vezet szükségképpen erőszakos konfliktushoz. Az utánzás képessége az emberi evolúció egyik döntő tényezője. Eme képesség révén a tanulás tér- és időbeli korlátai óriási mértékben kitágultak. A mimézis szóval Girard mélyebb és tágabb viszonyulásra utal, mint a puszta, szűkebb értelemben vett utánzás. Sokkal inkább a tükörreakciókat, a másokon való tájékozódást jelenti, ami magában foglalja a tételes utánzást, de a másokkal való következetes szembehelyezkedést is. Érzékelni kell, hogy szimmetrikus viszonyrendszerről van szó. Tehát az ilyen értelemben vett utánzás, mimézis lehetővé teszi az összehangolt társas létet, felgyorsítja a tanulás folyamatát, életre hívja a kommunikációt. Ebből nyilvánvalóan adódik, hogy az emberek rendkívüli módon egymásra lesznek utalva, azaz mimetikusan hiperézékennyé válnak, ami bizonyos esetekben rivalizáláshoz és konfliktusokhoz vezet. Nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy a mimézis nem egy tudatos folyamat, jelenség. (Girard et al., 2007)

A mimetikus viszonyulás két alaptípusát különbözteti meg Girard: az egyiket az external mediation terminussal jelöli, míg a másikat internal mediation-nek nevezi. Az external mediation, „külső közvetítés” arra a mimetikus alaphelyzetre utal, amikor a modell valamilyen módon – térben, időben, társadalmi státuszban, stb. – távol áll a vágyakozó alanytól. Ez a mimézis „ártatlan”, ártalmatlan formája, amely gyakorlatilag nem hordozza magában a konfliktus veszélyét. A mimézisnek ez a pozitív oldala alakítja ki és fejleszti a tanulást, szocializációt, empátiát, a társas léthez szükséges valamennyi képességet.

Akkor is veszélytelennek mondható mimézissel van dolgunk, amikor az alanynak a modellel már közös vágya olyan valamire irányul, ami megosztható és/vagy bőségesen áll rendelkezésre.

A problémák akkor kezdődnek, amikor az alany és a modell közös vágya valami olyasmire irányul, amiből nagyon kevés van, szűkösen áll rendelkezésre illetve nehezen hozzáférhető, vagy természete szerint csak egyedül birtokolható illetve nem osztható. Ez már az internal mediation (belső közvetítés) esete, amikor a modell térben/időben/társadalmi státuszban közel áll az alanyhoz. Ebben az esetben már a modell is óhatatlanul belekerül a mimetikus spirálba. Ugyanis az alany vágyakozása a modell által birtokolt tárgy iránt annak felértékelődését eredményezi a modell számára és növeli a tárgyhoz való ragaszkodását. Ez aztán csak tovább tüzeli a vágyakozó alany szenvedélyét. Az így kialakuló mimetikus spirálban jól érzékelhető az eszkaláció, és az eredeti modell is vágyakozó alannyá válik a saját maga által birtokolt tárgy viszonylatában, hiszen az ő vágyát az eredeti vágyakozó alany szenvedélye tüzeli, így abból mintegy modell válik számára.

Girard szerint a vágy egyfajta dinamikus jelenség, amely különféle fejlődési szakaszokon mehet keresztül, egészen az állatvilágban megfigyelhető mimézistől a kizárólag emberre jellemző „antagonisták miméziséig”. (Girard, 2013) A következő írásomban a mimézis ezen megnyilvánulási formáit ismertetem.

- Tóth Péter

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Források:

• Girard, R. (1966): Deceit, desire, and the novel : self and other in literary structure. Baltimore: Johns Hopkins Press.
• Girard, R. (2013): Mi rejtve volt a világ teremtésétől fogva. Budapest: L'Harmattan Kiadó.
• Girard, R. N. T., Rocha, J. C. d. C., Antonello, P. (2007): Evolution and conversion: dialogues on the origins of culture. London, New York: T and T Clark.