Girard a kortárs etológiai szakirodalomra támaszkodva azt állítja, hogy az emberek, de már a magasabban fejlett emlősök között is megfigyelhető a felfokozott utánzás jelensége. A magyar nyelvben erre utal a meglehetősen pejoratív hangvételű „majmolás” szavunk. A mimetikus elmélet számára a kiindulópontot egy adott tárgy kapcsán kialakuló rivalizálás jelenti, tehát a mimézisnek a legelemibb fajtája, amely jelenséget a primer mimézis terminussal jelöl. Annak ellenére, hogy ez veszélyes, mégis nélkülözhetetlen a kulturális folyamathoz, mivel Girard szerint ez megelőzi a tudatosságot, a reprezentációt, a nyelvet vagy más szimbolikus rendszert. Ezen az alapvető szinten Girard még nem beszél vágyról, mint olyanról. A konfliktus itt egész egyszerűen egy viselkedésminta vagy gesztus utánzásából adódik, amely egy tárgy elsajátítására, birtoklására irányítja a figyelmet. Tehát a primer mimézis esetében nincs szó tudatos utánzásról, a mimézis tulajdonképpen automatikus. (Girard, 2013)

A mimetikus vágy következő fokozatát az a fejlődési szakasz jelenti, amely során a tárgyi versengéstől a metafizikai vágyig jutunk, amelyet már expressis verbis vágyként aposztrofál Girard. Ahogyan fentebb olvasható, a primer mimézis mint spontán vagy automatikus imitáció alkalmas a konfliktus gerjesztésére. A modell, aki kívánatosként jelöli ki a tárgyat az alany számára, természetesen igyekszik elejét venni annak, hogy az alany megszerezze, elsajátítsa tőle az adott tárgyat. Egy tárgy értéke annál nagyobb, minél több erőfeszítést kell tenni a megszerzése érdekében. Ebből kifolyólag a modell ellenállása fokozza a tárgy értékét az alany számára, így az tovább növeli a tárgy megszerzésére irányuló erőfeszítéseit. Ez pedig nyilván felerősíti a modell ragaszkodását az általa birtokolt tárgyhoz. Minél inkább felértékelődik a tárgy, a tárgyat kijelölő modell presztízse annál inkább növekszik az alany szemében. A kölcsönös megerősítés és visszaigazolás spiráljában a fizikai tárgy értéke ilyen módon egyre csak növekszik, mígnem már teljesen elrugaszkodik a valós értékétől, és gyakorlatilag képzelt értéket tulajdonítanak neki. Ez az átváltozási folyamat, amely már túlmutat az objektív valóságon, olyasmivé alakítja a tárgyat, ami már „eltúlzottan” is valóságos, ezért nevezi ezt Girard metafizikai vágynak. Itt nem a filozófiai értelemben vett metafizikáról van szó. Ezt Girard a presztízsért vagy a becsületért való rivalizálás (mint például párbaj, sportverseny, stb.) fogalmával világítja meg – ezek már nem konkrét fizikai tárgyak objektív jelenléttel, hanem olyan fogalmak, amelyeket maga a versengés teremt, és amelyek minden valós, konkrét tárgynál valóságosabbnak tűnnek, ilyeténképpen „végtelenné”, „abszolúttá” nőnek. Tehát a harc a dicsőségért üres, mert a semmiért folyik, mivel már nincs jelen valódi tárgy. (Girard, 2013)

Jól látható, hogy a primer mimézis az elsajátítás automatikus utánzásától miként vezet el a tisztán presztízsért zajló rivalizáláshoz, ahol a felek többé már nincsenek tudatában az eredeti vágyuk tárgyának. A két rivális ezen a ponton már nem létező tárgyakért küzd, de ez csak a külső megfigyelő perspektívájából látható. A metafizikai vágy fázisában riválisoknak már csak maga a küzdelem maradt, amelyet kölcsönösen ösztönöznek, és az erőszakig eszkalálódik. Girard ezt öngerjesztő, önfenntartó folyamatként írja le. Ahogyan arra már a fentiekben történt utalás, a modell ragaszkodása növeli a tárgy értékét az alany szemében, és ebből a perspektívából nézve a maga a modell is felértékelődik. Ilyen módon az alany és a modell közti kapcsolat is átalakuláson megy át a konfliktus intenzitásának növekedésével. Ahogyan a vágy tárgyának vonatkozásában, úgy a modell tekintetében is leír egyfajta „metafizikai átalakulást” Girard. A tárgy és az azt birtokló modell eggyé válnak, és a mimetikus folyamat eme perdöntő pontján az alany elragadtatása végül túlmutat a modell vágyán, annak imitációján, és már sokkal inkább a modell lénye, létállapota lesz az, amire az alany vágyik. Másképpen megfogalmazva: a modell állandósult hiányérzetet, a teljes, beteljesült létben való megfogyatkozást testesíti meg, így az alany a modell lényét keresi. Ez az egzisztenciális hiányérzet kimeríthetetlen táptalajt biztosít a vetélkedésnek, frusztrációnak és az erőszakos indulatoknak. A mimetikus folyamat eme fázisában a vágyakozó alany számára a modell idollá, mondhatni istenséggé válik, ugyanakkor lényegében a modell továbbra is akadály marad az alany perspektívájából nézve, aki gátolja őt a vágyott tárgyhoz, létállapothoz való hozzáférésben, beteljesülésben. Tehát az alany által bálványozott személy egyszerre abszolút ellenség is. Girard a mimetikus vágy eme ambivalens megnyilvánulását modell-akadály terminussal jelöli. (Girard, 2013)

Az eddigiekben alapvetően a vágyakozó alany szempontjáról volt szó, pedig a modell vágya is mimetikus természetű. A mimetikus vágy előrehaladott fázisában, a metafizikai vágy terrénumában az utánzás rendkívüli módon ragadós, Girard a fertőzés analógiáját használja leginkább. Minél inkább konvergál egymás felé az alany és a modell – amelynek előfeltétele a metafizikai vágy stádiuma -, annál inkább valószínű, hogy a modell elkezdi utánozni az eredeti alany vágyát, hiszen az számára is növeli a birtokolt tárgy értékét. Girard ezt a jelenséget kettős utánzásnak vagy kettős közvetítésnek nevezi. A modell is ugyanúgy mimetikus természetű, tehát a modell esetében sem beszélhetünk autonóm vágyról, így az vagy kívülről vezérelt, vagy a kettős közvetítés esetében az eredeti vágyakozó alany vágya karakterizálja, így a modell is vágyakozó alannyá válik a saját maga által birtokolt tárgy viszonylatában. (Girard, 2013)

Mindaz, ami fentebb olvasható az alany modellhez való viszonyulásáról a metafizikai vágy fázisában, az érvényes a modell alanyhoz való kapcsolódására a kettős közvetítés stádiumában. Tehát mind az alany, mind a modell ambivalens módon viszonyul a másikhoz, egyszerre imádja és gyűlöli az egyik a másikat. A mimézis fokozódásával a tárgy, amiért vállvetve küzdöttek, egyre inkább háttérbe szorul, mígnem teljesen el is tűnik. Ezen a szinten a riválisok teljes mértékben egymásra fixálódnak, és a vágy helyét átveszi a kölcsönös erőszak. A csapást ellencsapás követi, és a felek most már a másik vágya helyett egymás ellenállását utánozzák. Kívülállóként nézve a két rivális egyre inkább hasonul egymáshoz, egymás tükörképeivé, duplikátumaivá válnak. Az elsajátító mimézis az előző szakaszokon keresztül így válik az antagonisták mimézisévé.  Ezen a szinten a mimetikus kapcsolódásban a riválisokat már csak kívülről lehet tárgyilagosan szemlélni. Az egyes riválisok a másikat abszolút ellentétesnek, különbözőnek fogják fel. Minél inkább törekednek az elhatárolódásra, annál inkább hasonulnak. (Girard, 2013)

- Tóth Péter

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Források

• Girard, R. (2013): Mi rejtve volt a világ teremtésétől fogva. Budapest: L'Harmattan Kiadó