A szentséggel és boszorkánysággal kapcsolatos történeti forrásanyag fél évezredet ölel fel, a 12.-13. századtól a 17.-18. századig. Két forráscsoport áll rendelkezésre, a szentté avatási pereknek köszönhetően fennmaradó csodajegyzékek anyaga és az újkori boszorkányperekben olvasható rontáselbeszélések. Edward Evans-Pritchard - aki a boszorkánykutatások egyik jeles külföldi kutatója - szerint a boszorkányság egy olyan magyarázatrendszer, ami a balszerencsék értelmezésére szolgál. Erre építve kezdték el vizsgálni Keith Thomas és Alan Macfarlane kezdeményezésének köszönhetően a „vád szociológiáját”, ugyanis ők voltak azok, akik először használták fel kutatásaikban a rontáselbeszélések anyagát. A tanúvallomások számos archaikus hiedelemről számoltak be és rámutattak arra, hogy mennyire ágyazódik be a hétköznapi életbe a mágikus praktikákba vetett hit, az ebből eredő félelmek és feszültségek. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy a pereken elhangzott történeteket utólagos interpretációnak kell tekinteni, ahol a konfliktusok átértelmezésen esnek át és a boszorkányhit paradigmához igazulnak, és ahogy Pócs Éva is megemlíti a narratívokból „csak áttételesen és feltételesen lehet a valóságra következtetni” (Pócs, 2002a:239).
A szentséggel foglalkozó kutatók közül André Vaushez és Pierre-André Sigal volt az, aki a csodafeljegyzéseket elemezve típusokat állapított meg és strukturális- morfológiai egységek tipikus sorozataira mutatott rá. A vizsgálatok szerint a csodák bizonyos technikák, előírások és szabályszerűségek rendszerét mozgatják meg, a strukturális szabályszerűségek pedig fokozatosan változnak. A csodák jól mutatják a bizonyos korokban élt emberek elképzelését arról, ahogy a természetfeletti beleszól az életükbe. Például betegségtől, nemtől és kortól függetlenül meggyógyultak a szentek sírjaihoz vándorolva, ereklyéjét érintve vagy előfordult, hogy fogadalmat, ígéretet tettek, hogy a csoda után látogatják meg sírját.
Nézzünk meg egy konkrét példát a 13. századi Magyarországról Szent Margit egyik büntetőcsodája kapcsán. Egy ilyen csodának az elbeszélés struktúráját így vázolja az író: Az apáca gúnyolódik a szenten, amit a szent gondolatolvasás útján megtud és büntetést ró ki rá. A büntetés arányos a bűnnel: ugyanazt a fájdalmat érzi az apáca, mint amin gúnyolódott, mire az apáca megvallja bűnét és bocsánatért könyörög. A végén a szent Istent kérve leveszi róla a büntetést.
Az összehasonlítás érdekében a cikk írója felvázolja egy későközépkori és kora újkori rontáselbeszélés gyakori modelljét, amihez a már korábban említett Pócs Éva által vezetett műhely kutatásait használta fel. Itt a szomszéd kölcsön kér valamit, amikor visszautasítják, átkozódik, fenyegetőzik. Ezután valami baj éri a megtagadó felet, aki magyarázatot keres, mire eszébe jut a konfliktus és balszerencséjét rontásként értelmezi. A kárvallott gyógyítást szeretne, amit vagy a boszorkánytól kér, akár megfenyegeti, bántalmazza is vagy pedig gyógyítóhoz, paphoz fordul és végül a bírósághoz.
Mielőtt belemennénk a konkrét elemzésbe meg kell említeni, hogy természetesen magasabb, általánosabb szinten is fennállnak a kapcsolatok, párhuzamok az egyházi vallás és a népi vallás/mágia között, sok szálon összekapcsolódnak, ezek közül csak egy a csoda-rontás kapcsolat. Ennek például oka Thomas szerint, hogy az egyház ellenfeleinek tekinti a varázslókat; „a középkori egyház a népies mágia ellenfeleként a vallásos mágia rivális rendszerét kísérelte meg létrehozni, hogy átvehesse annak a helyét” (Thomas 1971, 277.). A népi vallás is átvette az egyes elemeket, és ezeket akár Malinowski meghatározásával is meg lehet magyarázni, abban az esetben, ha elfogadjuk, ami szerint a „mágia mindig a speciális, konkrét részletproblémákra vonatkozik” (Malinowski 1960, 200.) Mágiát használnak, hogy a konkrét részletproblémát – a kárt – meghatározzák, hiszen, hogy ha a tehén teje elmegy, azt nem magyarázza meg az egyház. Így átvették egymás fegyvereit, eszközeit, megteremtve ezzel az összehasonlítások alapját.[1]
Ha végignézzük a csoda és malefícium elemzéseket, felmerülhet az a kérdés, hogy van-e és ha igen mi a különbség közöttük. Az elbeszélések és a következmények különböznek, de a cél (balszerencse magyarázat) és a struktúra hasonlít.
Alapvető hasonlóság, hogy a baj a konfliktus következménye, a sértett fél mágikus bosszúja/büntetése és elvárt, hogy a rontást feloldva megszüntesse a bajt. Továbbá a 12.-13. században elterjedt volt a „szentek megalázásnak” rítusa, amikor az ereklyét fizikai vagy liturgikus (mágikus) módon méltatlan bánásmódban részesítettek azért, hogy kikényszerítsék a szenttől a csodát. Ez párhuzamot mutat azzal, amikor a kárvallottak fizikai (fenyegetés, testi bántalmazás) vagy szimbolikus (népi gyógyító ellenvarázslata) módon próbálták rávenni a boszorkányt, hogy távolítsa el a rontást. A célok és eszközök is egyeznek valamennyire. Az egyházi és világi bíróságok is arra törekedtek, hogy megismerjék a vádlott természetfeletti tulajdonságait, képességeit valamint az elbeszélések helyszínt nyújtottak arra, hogy a vallásos hiedelmek tudós és népi változatai érintkezzenek, ezeket ütköztessék.
Alapvető különbség a természetfeletti hatalmú szereplő jellegéből (pozitív, negatív) adódik. A szentek nem okoznak kárt, funkciójuk a gyógyítás, segítségnyújtás és csak „jogos” büntetést mérnek ki. Ezzel szemben a boszorkányok mindig ártanak, csak ritkán gyógyítanak, veszik le a rontást. Ráadásul, amíg a szentek isten segítségét kérik, addig a boszorkányok tagadják, hogy az ördöggel állnának kapcsolatban. A csodánál a bűn és büntetés mértéke azonos, a maleficiumnál viszont aránytalan. A csodatörténetek morális tanulsága világosabb (bűnbánat után megbocsájtás) mint a rontáselbeszéléseknél.
Noha nem kapcsolódik szorosan a csoda és rontáselbeszélések struktúrájának összehasonlításához, de szeretném egy kicsit jobban kiemelni azt – habár már említve volt az elbeszélések feltételesként való kezelése-, hogy a narratívok bírósági eljárások keretein belül hangoznak el, és amíg egy kanonizációs per negatív kimenetelének esetében a szenté avatás elmaradásán kívül nem történik komolyabb „baj”, addig egy boszorkányper esetében más a helyzet. Itt közrejátszanak a társadalmi szerepek, hierarchiák és a morális értékrend is. A per kimenetele erősen függhet attól, hogy a falunak és az egyháznak mi az érdeke, mekkora a szerepe. Természetesen a közrejátszó okok a szenté avatási perekben is jelen vannak, viszont a perek eredményének, az ítéletnek a hatása az emberre más az egyik, és más a másik esetben.[2]
Klaniczay egy nyitott kérdéssel zárja a tanulmányát. A középkorban miért pont a szentekben, a kora újkorban, miért pont a boszorkányokban testesül meg a leglátványosabban a természetfeletti? Miért éppen náluk, rajtuk keresztül mutatkozik meg a társadalmi életben tartósan jelenlévő feszültségek rendszere?
- Fülöp Tiffany
Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!
Megjegyzések
[1] A bekezdés Pócs Éva (Pócs, 2002b) tanulmánya alapján készült.
[2] A bekezdés ez alapján készült: Bokor Zsuzsa: Bűnné beszélt szexualitás, Egy 18. századi büntetőper diskurzuspolitikája
Források
Bokor, Z. (2004). Bűnné beszélt szexualitás: egy 18. századi büntetőper diskurzuspolitikája. In É. Pócs, Áldás és átok, csoda és boszorkányság : vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben (old.: 583-603). Budapest: Balassi Kiadó.
Klaniczay, G. (1999). A rontás-és gyógyításelbeszélések struktúrája : maleficium és csoda. In K. Benedek, & E. Csonka-Takács, Démonikus és szakrális világok határán: mentalitástörténeti tanulmányok Pócs Éva 60. születésnapjára (old.: 103-120). Budapest: MTA Néprajzi Kutatóintézet.
Pócs, É. (2002a). Boszorkányság a vallás és mágia határán. In É. Pócs, Magyar néphit Közép- és Kelet-Európa határán : válogatott tanulmányok (old.: 239-264). Budapest: L'Harmattan.
Pócs, É. (2002b). „Én vagyok mindennél nagyobb orvos, te vagy mindennél nagyobb bájos": egyházi benedikció. In É. Pócs, Magyar néphit Közép- és Kelet-Európa határán (old.: 173-212). Budapest: L'Harmattan.
