Az első részben végigvettük, hogy mit is értünk és érthetünk a gyász fogalma alatt. Illetve láttunk egy rövid, alapszintű bevezetőt a kereszténység halálfelfogásáról is. Ezúttal most azt fogjuk megtekinteni, hogy van-e helye a gyásznak a kereszténységben?

Jézus Krisztus halála és feltámadása, azaz a húsvéti események a keresztény hit központja. Teológiailag ez nem két cselekedet, hanem egy esemény két – evilági és túlvilági – mozzanata, amellyel Krisztus az üdvösség[1] eszköze és közvetítője lett. A bizonyítéka annak, hogy a világ megkapja a kegyelmi rendbe való átmenetet, van győzelem a gonoszság felett. A végső ítélet e győzelem végrehajtása lesz.

Az utolsó ítélet Magában foglalja mind Krisztus második eljövetelét, mind a holtak feltámadását. Az ítélőszék előtt minden embernek meg kell majd jelennie, és Isten akkor megítél mindenkit tettei és élete szerint. A kereszténység ezt a világ és a történelem beteljesedésének tekinti, amikor nem csak az egyének, hanem a különböző mozgalmak, intézmények, közösségek és minden más megítélésre kerül aszerint, hogy benne hogyan került érvényre az Isten országa. A feltámadás adja meg az élet értelmét, alapja és biztosítéka Krisztus feltámadása

Ezekből a tanokból következően látható, hogy a kereszténységben könnyen válik, válhat uralkodóvá az a felfogás, miszerint ha jól értelmezzük a halált, ha a lélek szerint élünk, akkor nincs szükségünk gyászra – hiszen a halál egy szebb, teljesebb létezés elindítója. Szent Pál így ír a thesszalonikaiakhoz írt első levelének 13-18. fejezetében:

“Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel” (1Thessz 4,13-18).

Nehéz és komoly felvetés tehát a gyász jogos létének kérdése e tekintetben, mely a kereszténység egyik nagy ókori teológusánál, Nüsszai Szent Gergelynél – aki maga is többször élt át komoly, számára igen megterhelő veszteséget családjában – is megjelent gyászbeszédein keresztül. Gergely prédikációiban sosem kritizált vagy ítélt el senkit gyásza miatt, sőt, általában bátorította a hallgatóságot érzelmeik, fájdalmuk kifejezésére. Azonban természetesen megjelent nála az a gondolat is, hogy a halál egy új út kezdete, nem pedig egy örökké tartó veszteség, hiány. E kettőt szintézisbe hozva születik meg nála az a nézőpont, hogy a gyász igenis jogos, szükséges egy ideig, azonban a hosszú gyász a remény nélküli ember sajátja, ugyanis a megváltás miatt túl kell lépni a földi nézőponton és látni kell az isteni kegyelmet

Talán mindezt összegezve kijelenthetjük, hogy igen nagy hit kell ahhoz, hogy valaki gyász nélkül vagy igen rövid gyásszal meg tudjon élni egy komoly, számára jelentős veszteséget – főleg a mai korban. Végső állomásként lehet talán elképzelni leginkább a keresztényi örömöt, miután a gyászmunka lezajlott. Ezt a hiányt a kereszténységben a gyakorlati teológia ága hivatott betölteni, amely tulajdonképp a hívek lelki támogatását és gondozását, azaz pasztorációját hivatott elősegíteni. Azonban ahogy Ribár János is fogalmaz, a gyászolók lelkigondozása az egyik legelhanyagoltabb területe ennek az ágazatnak.

Ki kell emelni azonban, hogy a fentebb leírtak nem jelentik a gyásszal kapcsolatos törekvések teljes hiányát a mindennapokban, pusztán az egyértelmű vallási előírásokról adnak képet a témára vonatkozóan. A veszteséget ért személy szemszögéből nézve sok plébánián vagy közösségben léteznek különböző gyászcsoportok, amelyekbe a hívek nyugodtan csatlakozhatnak, ha veszteség éri őket. Azonban ugyanúgy bármikor nyitottak a lelkészek és az atyák egy-egy személyes beszélgetésre is, ha arra van szüksége a gyászolónak. Továbbá a keresztény irodalomban rengeteg olyan könyvet találhatunk, amelyek a különböző elmélkedések mellett saját tapasztalatokról, élménybeszámolókról, életutakról – egyszóval tanúságtételekről szólnak, ezzel is könnyítve olykor egy-egy olvasó számára a gyász elfogadását.

- Barcsa Krisztina

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Felhasznált irodalom

• „Utolsó ítélet”. 1993. Magyar katolikus lexikon. Budapest: Szent István Társulat. http://lexikon.katolikus.hu/.
• „Halottak föltámadása”. 1993. Magyar katolikus lexikon. Budapest: Szent István Társulat. http://lexikon.katolikus.hu/.
• „Föltámadás”. 1993. Magyar katolikus lexikon. Budapest: Szent István Társulat. http://lexikon.katolikus.hu/.
• „Jézus föltámadása”. 1993. Magyar katolikus lexikon. Budapest: Szent István Társulat. http://lexikon.katolikus.hu/.
• Boersma, Hans. 2012. „Hope-Bridled Grief”. First Things: A Monthly Journal of Religion & Public Life, sz. 219(január): 45–49.
• Hézser Gábor. 1991. A pásztori pszichológia gyakorlati kézikönyve. Budapest: Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya.
• Ribár János. 1997. „A halál teológiája”. Credo 3 (1–2): 26–34.

Megjegyzések

[1] A keresztény ember számára az egyetlen igaz cél, melynek életét alárendeli, az az üdvösség. Tág értelmezés szerint az élet beteljesülését jelenti, melyre minden ember vágyik, szűkebb, teológiai értelmezés szerint azonban ez a mennybe jutottak, az üdvözültek állapota („Üdvösség”  szócikk, http://lexikon.katolikus.hu/).