„Mi baj származhat egy könyv olvasásából?” Hangzik el ez a mondat az 1998-as Múmia című filmben. Jelen cikkben arra adok választ, hogy milyen baj származhat egy könyv megírásából. Emellett pedig a szólásszabadság és a blaszfémia ellentétével ismerkedhetünk meg a világ egyik legnagyobb botrányát övező könyv kiadása kapcsán.

A cikkben vizsgált eset 1988-ban következett be, amikor Sir Ahmed Salman Rushdie megjelentette a Sátáni versek című könyvét. Salman Rushdie indiai születésű, brit állampolgár, aki fiatal kora egy jelentős részét Pakisztánban töltötte. Muszlim családból származott ugyan, de sosem gyakorolta az iszlám vallást, bár egyetemi évei alatt tanulmányozta a vallási tanokat. Salman Rushdie első írói sikerét Az éjfél gyermekei c. könyvével érte el, de neve valószínűleg a Sátáni versek című művével forrt össze örökre. 

A Sátáni versek már megjelenése után közvetlenül nagy vitát kavart, hangos tiltakozás kezdődött meg, dühös tömegek vonultak az utcára nem csak a muszlim országokban, de Európa nagy városaiban is; és hamarosan a tömeges könyvégetések is megkezdődtek. India volt az első ország ahol a könyvet betiltották, nem sokra rá fél tucat másik állam is követte a példáját.

A legerősebb reakció azonban Iránból érkezett. Khomeini ajatollah, Irán vezetője fatwát adott ki, amelyben felhatalmazta a radikális híveket, hogy az író és a nemzetközi publikációban résztvevő bármely személy ellen támadást indítsanak. Egy iráni üzletember pedig vérdíjat is felajánlott a sikeres elkövetőknek. Támadások történtek a kiadásban érintettek körében többek között Japánban, Norvégiában, Törökországban és Olaszországban is. Jelentések szerint 22 ember halt meg a konfliktus közvetett okai miatt. Magyarországon a fordító nevét nem is hozták nyilvánosságra.

Mi volt a könyvön olyan felháborító? Sokak szemében már maga a cím is tüske, hiszen a Sátáni versek Mohamed próféta olyan – fent nem maradt, és az ortodox hívők által szigorúan elutasított – tanítására utal, amelyben hajlik a többisten hit elfogadása felé, márpedig ez az iszlám alaptételivel ellentétes. A mű ezen felül hemzseg a vallási jelképektől, kezdve azzal, hogy a könyv két főszereplője közül - akik egy repülőbaleset során meghalnak, majd reinkarnálódnak - az egyikőjük Gabriel arkangyallá (aki Mohamed prófétának vitte el Allah tanításait) változik, míg a másik ördöghöz hasonló jellemvonásokat vesz fel. Az iszlám szent prófétája szintén megjelenik a könyvben, akit az író konzekvensen Mahoundnak nevez, és nem teszi tisztává, hogy Allah vagy az Iblísz (az ördög) beszél hozzá.

Az eset számos vitát váltott ki és több okból is kiemelt fontosságúnak ítélik az euroiszlám történetében is. A történések kohézióteremtő erővel bírtak, mert bár az erőszakos megnyilvánulásokkal sokan nem értettek egyet, de az eset fórumot szolgáltatott, hogy az Európában élő iszlám kisebbségek hangot adhassanak az őket ért diszkriminációnak. Véleményük szerint ugyanis nem csak keresztényeket kellene védeni blaszfémiával szemben. Ugyanakkor, ezt tartották az első alkalomnak, amikor egy iszlám ország iszlám berendezkedésű vezetője hatalmát és befolyását az európai kontinensre is kiterjesztette. Korábban Európára úgy tekintettek, mint a hitetlenek földje, ahol az iszlám szokások és rendszerek kevéssé vagy egyáltalán nem működnek. A dár el- kufr, azaz az istentelenség földjére korábban az volt a jellemző, hogy az ide érkezett iszlám hívek nem minden vallási szokásukat tartották meg. pl.: Franciaországban a népesség muszlim arányát tekintve nagyon kevés volt a mecset. Az ajatollah ezzel a tettével a hívők földjébe olvasztotta Európát. Továbbá az író Iránból való kitagadásával még jogerőre is emelte a tettét.

Salman Rushdie az eset után menekülni kényszerült és közel 10 évet védőőrizetben töltött, amelynek csak akkor lett vége, amikor az író Amerikába költözött. Az író tevékenységét nem fejezte be, a mai napig alkot és könyvei adaptálásától sem zárkózik el, amire bizonyíték, hogy jövőben fog bemutatkozni az India modern kori történetét feldolgozó Az éjfél gyermekei című könyve a sorozat formában történő feldolgozása. A könyvből már 2012-ben készítettek egy filmet, amelynek forgatása titokban zajlott, hogy elkerüljék a felháborodást és az esetleges retorziót. 

Rushdie sokszor nyilatkozott a könyv kapcsán, és bocsánatot kért, ha megbántotta valaki vallási érzületét, ugyanakkor tartja, hogy a könyv nem istenkáromló, hiszen nem szidhatja Istent mivel véleménye szerint Isten nem is létezik.

- Sándor Kitti

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

 Források

• Andrew Anthony: How one book ignited a culture war https://www.bbc.com/news/stories-47225607
• Mobeen Azhar: 'Salman Rushdie radicalised my generation' https://www.bbc.com/news/stories-47225607
• Györke Ágnes: Rushdie posztmodern nemzetei:Az éjfél gyermekei, a Szégyen és a Sátáni versek

Girard elengedhetetlennek tartja az ember tudományos megismerésében való előrelépéshez, hogy megkülönböztessük az emberi utánzást az állati mimikritől, és beazonosítsuk a mimetikus viselkedés kizárólag az emberre érvényes jellemző vonásait. Ezáltal olyan fajsúlyos kérdésekre kaphatunk válaszokat, hogy miért hajlamosak az emberi kapcsolatok a konfliktusra és az erőszakra, illetve hogy miért tekinthető az ember a legerőszakosabbnak a fajok közül. Girard tömör válasza erre az, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges forrása a mimetikus rivalizálás, amelyet egy riválissá váló modell illetve modellé váló rivális imitálása eredményez.

Girard azt állítja, hogy az ösztönök, illetve a szükségletek végső soron elégtelennek bizonyulnak az emberi vágy lényegének megragadásához. Miután az alapvető szükségleteink kielégültek, az elemi ösztöneinken túlmutató vágyaink a környezetünkben található embertársaink, azaz modellek közvetítésével artikulálódnak bennünk, vágyainkat mintegy „kölcsön vesszük”. Tehát a vágyunkat mindig egy másik embernek ugyanarra a tárgyra irányuló vágya – a modell vágya – ébreszti fel. (Girard, 1966)

Nem arról van szó, hogy Girard elmélete valamiféle antropológiai karikatúra az emberről, egydimenziós utánzó fajnak ábrázolva, hanem sokkal inkább az ember mások felé való fundamentális, mondhatni extrém nyitottságára utal. Tehát a mimetikus elmélet az embert társadalmi lényként írja le, amely a másokhoz való kapcsolati rendszerek összefüggéseiben értelmezhető.

Az ösztönök illetve az ösztönös emberi viselkedés a mimézis kiindulópontjának tekinthetők, amely felfokozódik, így az ember mimetikusan hiperérzékennyé válik. Girard szerint a mimézis az, ami a maga teljességében karakterizálja az emberi vágyat, és ez magyarázza, hogy az ember miért válhatott sokkal fogékonyabbá a konfliktusra és az erőszakra, mint más, sokkal inkább ösztönvezérelt fajok. Bármikor, amikor két ember vágya egy olyan tárgyra irányul, amelyet egyszerre nem birtokolhatnak többen, akkor mindig ott lappang a rivalizálás és a személyközi erőszak fenyegetése. Az ilyen tárgyak vagy dolgok szigorúan tiltottak a világ valamennyi kultúrájában (tabuk és tiltások), mivel ilyen módon potenciális veszélyforrásnak tekinthetők.

Azonban a mimézis és az erőszak nem egy és ugyanaz, a mimetikus vágy nem vezet szükségképpen erőszakos konfliktushoz. Az utánzás képessége az emberi evolúció egyik döntő tényezője. Eme képesség révén a tanulás tér- és időbeli korlátai óriási mértékben kitágultak. A mimézis szóval Girard mélyebb és tágabb viszonyulásra utal, mint a puszta, szűkebb értelemben vett utánzás. Sokkal inkább a tükörreakciókat, a másokon való tájékozódást jelenti, ami magában foglalja a tételes utánzást, de a másokkal való következetes szembehelyezkedést is. Érzékelni kell, hogy szimmetrikus viszonyrendszerről van szó. Tehát az ilyen értelemben vett utánzás, mimézis lehetővé teszi az összehangolt társas létet, felgyorsítja a tanulás folyamatát, életre hívja a kommunikációt. Ebből nyilvánvalóan adódik, hogy az emberek rendkívüli módon egymásra lesznek utalva, azaz mimetikusan hiperézékennyé válnak, ami bizonyos esetekben rivalizáláshoz és konfliktusokhoz vezet. Nagyon fontos kihangsúlyozni, hogy a mimézis nem egy tudatos folyamat, jelenség. (Girard et al., 2007)

A mimetikus viszonyulás két alaptípusát különbözteti meg Girard: az egyiket az external mediation terminussal jelöli, míg a másikat internal mediation-nek nevezi. Az external mediation, „külső közvetítés” arra a mimetikus alaphelyzetre utal, amikor a modell valamilyen módon – térben, időben, társadalmi státuszban, stb. – távol áll a vágyakozó alanytól. Ez a mimézis „ártatlan”, ártalmatlan formája, amely gyakorlatilag nem hordozza magában a konfliktus veszélyét. A mimézisnek ez a pozitív oldala alakítja ki és fejleszti a tanulást, szocializációt, empátiát, a társas léthez szükséges valamennyi képességet.

Akkor is veszélytelennek mondható mimézissel van dolgunk, amikor az alanynak a modellel már közös vágya olyan valamire irányul, ami megosztható és/vagy bőségesen áll rendelkezésre.

A problémák akkor kezdődnek, amikor az alany és a modell közös vágya valami olyasmire irányul, amiből nagyon kevés van, szűkösen áll rendelkezésre illetve nehezen hozzáférhető, vagy természete szerint csak egyedül birtokolható illetve nem osztható. Ez már az internal mediation (belső közvetítés) esete, amikor a modell térben/időben/társadalmi státuszban közel áll az alanyhoz. Ebben az esetben már a modell is óhatatlanul belekerül a mimetikus spirálba. Ugyanis az alany vágyakozása a modell által birtokolt tárgy iránt annak felértékelődését eredményezi a modell számára és növeli a tárgyhoz való ragaszkodását. Ez aztán csak tovább tüzeli a vágyakozó alany szenvedélyét. Az így kialakuló mimetikus spirálban jól érzékelhető az eszkaláció, és az eredeti modell is vágyakozó alannyá válik a saját maga által birtokolt tárgy viszonylatában, hiszen az ő vágyát az eredeti vágyakozó alany szenvedélye tüzeli, így abból mintegy modell válik számára.

Girard szerint a vágy egyfajta dinamikus jelenség, amely különféle fejlődési szakaszokon mehet keresztül, egészen az állatvilágban megfigyelhető mimézistől a kizárólag emberre jellemző „antagonisták miméziséig”. (Girard, 2013) A következő írásomban a mimézis ezen megnyilvánulási formáit ismertetem.

- Tóth Péter

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Források:

• Girard, R. (1966): Deceit, desire, and the novel : self and other in literary structure. Baltimore: Johns Hopkins Press.
• Girard, R. (2013): Mi rejtve volt a világ teremtésétől fogva. Budapest: L'Harmattan Kiadó.
• Girard, R. N. T., Rocha, J. C. d. C., Antonello, P. (2007): Evolution and conversion: dialogues on the origins of culture. London, New York: T and T Clark.

Pár nappal a játék megjelenése előtt egy különös előzetes ragadta meg a figyelmem, amely nem kisebb dolgot ígért, mint hogy egy próféta szerepét ölthetem magamra. A videó igen látványosra sikeredett, íme:

A játék története szerint a jövőben, 2184-ben játszódik, egy látszólag tökéletes, futurisztikus világban technokratikus társadalmi berendezkedéssel. A tömegből egy erős kezű vezető emelkedik ki, akinek célja, hogy felszabadítsa az embereket nyomorúságos helyzetükből. Lelküknek és elméjüknek egyaránt nyugalmat és válaszokat hoz. Azok, akik felsőbb értelmet keresnek a világban, követni kezdik és megtalálják helyüket egy olyan közösségben, ami segít kitölteni azt az űrt, amire eddig csak a drogok és az alkohol voltak képesek.

Ebben a világban kell tehát a próféta bőrébe bújva híveket toboroznunk. Célunk, hogy minél nagyobb területre és minél több követőre tegyünk szert és ezzel megdöntsük a fennálló rendszert. Természetesen ez nem könnyen menő feladat, több ellenségen is keresztül kell jutnunk a cél eléréséhez.

A játék maga tulajdonképpen egy cyberpunk világban játszódó indie fejlesztésű RTS. Mit is jelent ez pontosabban?

A cyberpunk tulajdonképpen a science fiction (sci-fi) egyik alműfaja, szubzsánere. Gyökerei az 1960-as és 70-es évekig nyúlnak vissza. A cyberpunk világokban az emberek általában óriási, túlzsúfolt, szemkápráztató neonfényekkel és reklámokkal teli, sötét metropoliszokban élnek, azonban emiatt gyakran érzelmi életük sivár és üres. A technikai fejlődés minden szegletét áthatja ezeknek a világoknak: a virtuális valóságok, high-tech közlekedési eszközök, androidok, emberi testrészeket helyettesítő technológiai fejlesztések mind-mind alkotóelemei egy cyberpunk atmoszférának sok egyéb más mellett. A cyberpunk zsáner egyik alapműve a Blade Runner [Szárnyas fejvadász] című film, amely egyben remek példát is nyújt, hogy lássuk, mit is jelent egy ilyen világ hangulata.

Cyberpunk város az 1982-es Szárnyas fejvadász c. filmből (forrás)

A film folytatásaként 2017-ben megjelent Szárnyas fejvadász 2049 egyik filmplakátja (forrás)

Az indie játékok általában független fejlesztésű játékokat jelentenek; amikor a fejlesztőcsapat kisebb büdzséből, nagy kiadóktól függetlenül készíti és árulja játékát. Az RTS feloldása pedig: "real-time strategy" - magyarra fordítva a valós idejű stratégiai játékokat jelöli. Ezekben a játékokban a cél általában a játéktérképen található erőforrások (jelen esetben hívek) összegyűjtése, ezáltal az infrastruktúra növelése és a különböző egységek, csapatok irányítása - mindezen keresztül pedig az ellenséges bázisok és egységek megsemmisítése vagy elfoglalása. Valós idejű, mivel a játékos bármikor adhat ki parancsokat, amelyeknek végrehajtása azonnal el is kezdődik általában.

A Re-Legion eddig nem kapott túl magas értékeléseket, sokan kritizálják és félkésznek nevezik egyelőre, de van jó pár pozitív vélemény is az értékelések között. A vegyes fogadtatástól függetlenül én már türelmetlen kíváncsisággal várom, hogy kipróbálhassam és a saját szememmel láthassam, milyen érzés felölteni a próféta szerepét.

Képeket és további videókat, infókat a videojátékról itt találsz: https://store.steampowered.com/app/782140/ReLegion/

- Barcsa Krisztina

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Források

• Steam: Re-Legion. https://store.steampowered.com/app/782140/ReLegion/
• Re-Legion hivatalos honlap. https://re-legion.icecodegames.com/
• Angol nyelvű Wikipedia:cyberpunk szócikk. https://en.wikipedia.org/wiki/Cyberpunk
• Balagek: Az indie játékok térhódítása. In: PC Guru online. https://www.pcguru.hu/hirek/az-indie-jatekok-terhoditasa/26627
• Magyar nyelvű Wikipedia: Valós idejű stratégiai játék szócikk. https://hu.wikipedia.org/wiki/Val%C3%B3s_idej%C5%B1_strat%C3%A9giai_j%C3%A1t%C3%A9k
• Eric Watson: Re-Legion is like Syndicate with cults instead of corporations. In: PC Gamer. https://www.pcgamer.com/re-legion-is-like-syndicate-with-cults-instead-of-corporations/

Az első részben végigvettük, hogy mit is értünk és érthetünk a gyász fogalma alatt. Illetve láttunk egy rövid, alapszintű bevezetőt a kereszténység halálfelfogásáról is. Ezúttal most azt fogjuk megtekinteni, hogy van-e helye a gyásznak a kereszténységben?

Jézus Krisztus halála és feltámadása, azaz a húsvéti események a keresztény hit központja. Teológiailag ez nem két cselekedet, hanem egy esemény két – evilági és túlvilági – mozzanata, amellyel Krisztus az üdvösség[1] eszköze és közvetítője lett. A bizonyítéka annak, hogy a világ megkapja a kegyelmi rendbe való átmenetet, van győzelem a gonoszság felett. A végső ítélet e győzelem végrehajtása lesz.

Az utolsó ítélet Magában foglalja mind Krisztus második eljövetelét, mind a holtak feltámadását. Az ítélőszék előtt minden embernek meg kell majd jelennie, és Isten akkor megítél mindenkit tettei és élete szerint. A kereszténység ezt a világ és a történelem beteljesedésének tekinti, amikor nem csak az egyének, hanem a különböző mozgalmak, intézmények, közösségek és minden más megítélésre kerül aszerint, hogy benne hogyan került érvényre az Isten országa. A feltámadás adja meg az élet értelmét, alapja és biztosítéka Krisztus feltámadása

Ezekből a tanokból következően látható, hogy a kereszténységben könnyen válik, válhat uralkodóvá az a felfogás, miszerint ha jól értelmezzük a halált, ha a lélek szerint élünk, akkor nincs szükségünk gyászra – hiszen a halál egy szebb, teljesebb létezés elindítója. Szent Pál így ír a thesszalonikaiakhoz írt első levelének 13-18. fejezetében:

“Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel” (1Thessz 4,13-18).

Nehéz és komoly felvetés tehát a gyász jogos létének kérdése e tekintetben, mely a kereszténység egyik nagy ókori teológusánál, Nüsszai Szent Gergelynél – aki maga is többször élt át komoly, számára igen megterhelő veszteséget családjában – is megjelent gyászbeszédein keresztül. Gergely prédikációiban sosem kritizált vagy ítélt el senkit gyásza miatt, sőt, általában bátorította a hallgatóságot érzelmeik, fájdalmuk kifejezésére. Azonban természetesen megjelent nála az a gondolat is, hogy a halál egy új út kezdete, nem pedig egy örökké tartó veszteség, hiány. E kettőt szintézisbe hozva születik meg nála az a nézőpont, hogy a gyász igenis jogos, szükséges egy ideig, azonban a hosszú gyász a remény nélküli ember sajátja, ugyanis a megváltás miatt túl kell lépni a földi nézőponton és látni kell az isteni kegyelmet

Talán mindezt összegezve kijelenthetjük, hogy igen nagy hit kell ahhoz, hogy valaki gyász nélkül vagy igen rövid gyásszal meg tudjon élni egy komoly, számára jelentős veszteséget – főleg a mai korban. Végső állomásként lehet talán elképzelni leginkább a keresztényi örömöt, miután a gyászmunka lezajlott. Ezt a hiányt a kereszténységben a gyakorlati teológia ága hivatott betölteni, amely tulajdonképp a hívek lelki támogatását és gondozását, azaz pasztorációját hivatott elősegíteni. Azonban ahogy Ribár János is fogalmaz, a gyászolók lelkigondozása az egyik legelhanyagoltabb területe ennek az ágazatnak.

Ki kell emelni azonban, hogy a fentebb leírtak nem jelentik a gyásszal kapcsolatos törekvések teljes hiányát a mindennapokban, pusztán az egyértelmű vallási előírásokról adnak képet a témára vonatkozóan. A veszteséget ért személy szemszögéből nézve sok plébánián vagy közösségben léteznek különböző gyászcsoportok, amelyekbe a hívek nyugodtan csatlakozhatnak, ha veszteség éri őket. Azonban ugyanúgy bármikor nyitottak a lelkészek és az atyák egy-egy személyes beszélgetésre is, ha arra van szüksége a gyászolónak. Továbbá a keresztény irodalomban rengeteg olyan könyvet találhatunk, amelyek a különböző elmélkedések mellett saját tapasztalatokról, élménybeszámolókról, életutakról – egyszóval tanúságtételekről szólnak, ezzel is könnyítve olykor egy-egy olvasó számára a gyász elfogadását.

- Barcsa Krisztina

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Felhasznált irodalom

• „Utolsó ítélet”. 1993. Magyar katolikus lexikon. Budapest: Szent István Társulat. http://lexikon.katolikus.hu/.
• „Halottak föltámadása”. 1993. Magyar katolikus lexikon. Budapest: Szent István Társulat. http://lexikon.katolikus.hu/.
• „Föltámadás”. 1993. Magyar katolikus lexikon. Budapest: Szent István Társulat. http://lexikon.katolikus.hu/.
• „Jézus föltámadása”. 1993. Magyar katolikus lexikon. Budapest: Szent István Társulat. http://lexikon.katolikus.hu/.
• Boersma, Hans. 2012. „Hope-Bridled Grief”. First Things: A Monthly Journal of Religion & Public Life, sz. 219(január): 45–49.
• Hézser Gábor. 1991. A pásztori pszichológia gyakorlati kézikönyve. Budapest: Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya.
• Ribár János. 1997. „A halál teológiája”. Credo 3 (1–2): 26–34.

Megjegyzések

[1] A keresztény ember számára az egyetlen igaz cél, melynek életét alárendeli, az az üdvösség. Tág értelmezés szerint az élet beteljesülését jelenti, melyre minden ember vágyik, szűkebb, teológiai értelmezés szerint azonban ez a mennybe jutottak, az üdvözültek állapota („Üdvösség”  szócikk, http://lexikon.katolikus.hu/).

Ha te, kedves olvasó most megállsz egy pillanatra és elgondolkozol azon, milyen céllal festették ezeket az ábrákat a barlangok falaira, majd a családodnak, a barátaidnak, a munkahelyeden vagy kedvenc kávézódban felteszed ezt a kérdést, a válaszok többsége valószínűleg az lesz, hogy őseink a sikeres vadászatot szerették volna ezzel biztosítani.

Az egyik legismertebb elmélet szerint ugyanis a paleolitikum időszakából származó európai barlangrajzok keletkezésének hátterében a vadászmágia áll. Elődeink, bőrökbe öltözött, marcona tekintetű férfiak mielőtt elindultak volna veszélyekkel teli zsákmányszerző útjukra vadászmágián vettek részt. Ennek során felrajzolták a barlang falára az elejteni kívánt állatot, képletesen megölték azt, azaz eljátszották a vadászatot, hogy e mágikus szertartással biztosítsák annak sikerét. Sokan úgy vélik, ezt bizonyítják az állatok testébe rajzolt nyílvesszők és dárdák, amelyek számos helyen megfigyelhetők.

Csakhogy ismerünk olyan barlangot, amely környezetében annak idején nagyszámú rénszarvaspopuláció élt, ennek ellenére mindössze egyetlen ilyen rajz készült. Ráadásul szóban forgó rajzoknak csak egy része ábrázol sebzett állatot, mi több, vannak barlangok, amelyekben egyáltalán nincsenek ilyen festmények.

A téma kapcsán gyakran olvashatunk olyan kijelentéseket, hogy ezeken a ceremóniákon valószínűleg csak a felnőtt férfiak vehettek részt, hiszen vadászattal kapcsolatos mágiáról van szó, míg mások a barlangrajzok egy részét beavatási szertartásokhoz kötik. Sokak szerint ezen rítusok titkos jellegét mutatja, hogy a festmények jelentős része a barlangok legnehezebben járható szakaszán találhatók.

Ennek némileg ellentmondani látszik egy 2011-es kutatás, amely a franciaországi Száz Mamut Barlangban található 13000 éves rajzokat vette górcső alá. A vizsgálat során cambridge-i szakemberek arra a megállapításra jutottak, hogy a barlang legmélyebb részein is megtalálható ábrázolások egy jelentős részét kisgyermekek készítették! Korábban már Spanyolországban (valamint Új-Guineában és Ausztráliában) is azonosítottak olyan őskori barlangfestményeket, melyeket gyermekek készíthettek, és habár ezek a rajzok lehetnek egyszerű firkálások, őskori graffitik vagy óvodai játszóterek, mi több, nem zárják ki, hogy valamilyen vallásos elképzelés áll az ábrák hátterében, a vadászmágiával kapcsolatos eredeti feltevéseket nagyban módosítja.

Nyilakkal ábrázolt bölény a franciaországi Niaux-barlang falán

Ugyanez mondható el a Pennsylvania Egyetem néhány éve közzétett eredményei nyomán. Több száz tenyérlenyomatot ismerünk az európai paleolitikum időszakából, amelyek egy részét antropológiai vizsgálatoknak vetették alá. Az ujjak hosszát, formáját, anatómiáját, arányait stb. elemezve bebizonyították, hogy a tanulmányozásra alkalmas kézlenyomatok egy igen jelentős része nőktől származik.  Ezek szerint (a vadászmágia tükrében) a barlangrajzok voltak a világ első bevásárlólistái!

Mindez nem zárja ki, hogy a paleolitikum időszakából származó európai barlangrajzok rituális céllal készültek. Elképzelhető, hogy a gyermekek a szertartások menetét gyakorolták, és ismerünk olyan társadalmakat, ahol nők vagy transzszexuálisok töltik be a sámánok/varázslók szerepét. Ám az általánosan elterjedt vadászmágia elmélet, a vadászat sikerességének előmozdítása mint cél, önmagában, ennyire leegyszerűsítve biztosan nem állja meg a helyét.

- Hegedüs Gabriella

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Felhasznált irodalom:

• https://news.nationalgeographic.com/news/2013/10/131008-women-handprints-oldest-neolithic-cave-art/ Letöltés ideje: 2018. január 29.
• https://www.bbc.co.uk/news/entertainment-arts-15109188 Letöltés ideje: 2018.január 29.

Az előző részekben szó volt arról, hogy hogyan kerülhettek okkult elemek a nácizmusba, illetve, terítékre került Wiligut Himmlerre gyakorolt hatása, és szó volt az Ahnenerbe társaságról is. Van azonban egy kastély, amit az SS szentélyeként szokás azonosítani. Egy kastély, amiről azt tartják, hogy okkult szertartások helyszínéül szolgált s sokkal többre volt hivatott, mint ami végül megvalósult. Wewelsburg kastélyáról van szó, ami ma már múzeumként funkcionál. Mi is pontosan ez a kastély és milyen célt szolgált az 1930-as évek végén, az 1940-es évek elején?

Wewelsburg története 1934 előtt

A wewelsburgi kastély Németország északnyugati részén található. Maga a kastély 1603 és 1609 között épült Dietrich von Fürstenberg megbízásából, reneszánsz stílusban, de már a IX. században állt ezen a helyen erődítmény (többek közt a kalandozó magyarok is jártak arra, illetve a kastély nem messze helyezkedik el attól a helytől, ahol a feltételezések szerint a germán törzsek legyőzték a római légiókat.[i]) A kastély az egyenlő háromszög alaprajza és az észak felé néző csúcsával már a XVII. században is különleges egyházi építménynek számított. A XX. század elejére az építmény ifjúsági szállóként működött, és a paderborni kerületi önkormányzat volt a tulajdonosa a kastélynak.

Himmler és Bartels, aki a Wewelsburg átépítését tervezte Forrás: Wewelsburg.de

Átalakítások a Harmadik Birodalom idején

A kastély 1933-ban került Himmler látókörébe, aki egy megfelelő helyszínt keresett, ami a leendő SS akadémiának/iskolának adott volna otthont. Himmler céljai között szerepelt egy olyan, Hitlerhez lojális társaság létrehozása, amiben ötvöződik többek közt például a Teuton lovagrend, a jezsuiták legfontosabb erényei. Mindezt okkult tanokkal, elemekkel is vegyítve akár. (Az előző részben már olvashattatok Himmler okkultizmushoz fűződő kapcsolatáról.) 1934-ben Himmler megszerezte a kastély bérleti jogát, s jelentős átalakításokba kezdett. A reneszánsz elemeket lecseréltette ál-középkori elemekre, ekkor került kialakításra a kripta is. Az átalakítási munkálatokat Hermann Bartels építész tervei alapján kezdték meg. Az átalakítás során a kastély az ál-középkori elemek mellett a nemzetiszocialista építészetre jellemző tulajdonságokat is képviseltette magán. A teljes átalakításra azonban nem kerülhetett sor. Időközben kitört a II. világháború, majd ezt követően a fellépő munkaerőhiány valamint a Harmadik Birodalom számára negatív történések miatt a munkálatok először lassan haladtak, majd 1943-ra fel is függesztették azokat.

Az átépítés után. Forrás

Wewelsburg, mint náci Vatikán?

A kastélyt többféle elnevezéssel is illeték már. Nevezték náci vagy árja Vatikánnak (Reichsführerschule SS), náci Camelotnak is. Az elnevezések nem voltak véletlenek, hiszen Himmler hasonló szerepet szánt Wewelsburgnak, mint amilyen szerepet betölt Vatikán vagy amilyet betöltött a legendák szerint Camelot. Himmler tervei között szerepelt ugyanis, hogy a kastély majd központi szerepet fog betölteni, miután a Harmadik Birodalom megnyeri a háborút és az árja faj elfoglalja jogos vezető pozícióját. Központként funkcionált volna, ahol az új pogány alapokon is nyugvó liturgiai és dogmarendszer kialakításra került volna, ahol az arra érdemes elsajátíthattak volna minden, ehhez kapcsolódó lényeges információt vagy ahol az igazán különlegesek, a beavatottak akár különféle szertartásokon, rítusokon vehettek volna részt. Egyes kutatók, történészek párhuzamot is vontak Wewelsburg, Himmler és az SS tisztek valamint Artúr király és a 12 lovagja mellett. Innen az árja Camelot elnevezés is.

A kastély több olyan jellemvonást, kialakítást viselt volna magán, amelyek valamilyen módon (elsősorban germán) mitológiai eredetűek, vagy kapcsolódtak valamilyen vallási szimbólumhoz, szent ereklyéhez. Vagy a kriptát az örök lánggal, az Obergruppenführersaal termét, ami egy kör alapú szentély volt, a Fekete nap szimbólumot. Ismételten meg lehet említeni Artúr királyt és a 12 lovagot, akik a legenda szerint a Szent Grál őrzői voltak.

A jövőbeli tervek között szerepelt az is, hogy a kastély körül kiépüljön egy város, amely az SS iskoláinak adott volna otthont. A leendő város terveit a kastély átalakításáért is felelős Bartels készítette el. Ezzel tulajdonképpen megvalósult volna a náci Vatikán létrehozása, hiszen a Bartels 1943-as tervei alapján már egy olyan központ került volna kialakításra, ami egyrészt magán viseli az új világrend jellegzetes szimbólumait, illeszkedik ahhoz a világképhez, amit Himmlerék elképzeltek, szellemi műhelyként is funkcionál.

Mindezek megvalósulására azonban már nem kerülhetett sor a történelem jól ismert eseményei miatt. A II. világháború elveszítését követően a Harmadik Birodalom alapjaiban omlott össze, így azok a kezdeményezések, ideológiák, nézetek is eltűntek, amelyek ez idő alatt bontakoztak ki igazán. Természetesen ez nem jelentette azt, hogy teljesen elhaltak volna, inkább csak a feledés homályába merültek ezek a fajta okkult tanok, s már nem jutottak el olyan magas szintre, ahol akár befolyásoló tényezőként is lehetett volna velük számolni.

„SS Obergruppenführersaal” napjainkban. Forrás: Wewelsburg.de

Az utóélet

A wewelsburgi kastély ma már múzeumként várja a látogatókat. Itt került kialakításra egy SS múzeum, ami bemutatja az SS történetét 1925 elkezdve, de a közeli koncentrációs tábor túlélőinek a történeteivel is megismerkedhet az oda látogató.

 - Kiss Szandra

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Felhasznált források, cikkek

• Nincs semmi titokzatos az SS kastélyában – Múlt-kor; https://mult-kor.hu/20100408_nincs_semmi_titokzatos_az_ss_kastelyaban?pIdx=2
• The Wewelsburg: the Nazi Grail Castle – Eye of the psychic; https://www.eyeofthepsychic.com/wewelsburg/
• Wewelsburg: náci Camelot vagy árja Vatikán? – Falanszter; https://falanszter.blog.hu/2010/12/10/wewelsburg_naci_camelot_vagy_arja_vatikan
• Eva Kingsepp: "The Power of the Black Sun: (oc)cultural perspectives on Nazi/SS esotericism" - https://www.academia.edu/2156729/_The_Power_of_the_Black_Sun_oc_cultural_perspectives_on_Nazi_SS_esotericism_
• Julian Strube: Nazism and Occult - https://www.academia.edu/20054488/Nazism_and_the_Occult

[i] lsd.: Teutoburgi csata, i. sz. 9.

Akár tisztában vagyunk jelentésével - hiszen gyakran megjelenik különböző kontextusokban, különböző véleményekkel karöltve - akár nem, jelenléte és hatása a világban határozottan alakítja társadalmunkat. Azonban szeretném pár mondat erejéig megmutatni, hogy honnan indult és hová érkezett a szekularizmus jelensége.

A szekularizáció a saeculum (korszak, evilág) latin szóból származik és elvilágiasodást jelent. Ehhez kapcsolódóan használatos a szekularizmus kifejezése, ami az elvilágiasodást folyamatszerűen ragadja meg. Teszi mindezt annak függvényében, hogy a vallásnak milyen társadalmi szerepe, helyzete van.  

Első megjelenései, amit terminológiailag szekularizációnak tekintünk, azok az események voltak, amikor az egyházi javak állami tulajdonba kerültek. Ez legkorábban az 1646-os vesztfáliai békekötés alkalmával került a tárgyalt pontok listájára (Bolberitz: 2014). Azonban többek között a protestantizmus megjelenése utáni időszakban magánkézbe követelt egyházi birtokok idejét nevezi a történettudomány szekularizációnak. Ezen felül a reformáció időszakának meglátásai bizonyos mértékű eltávolodást jelentettek az egyházaktól. Ez Max Weber szekularizációs tézise szerint fontos pontja volt a kapitalizmus megjelenésének, ami “varázstalanított” világot teremtett (Bódy és Ö. Kovács 2006).  

A vallástudomány az 1960-as évektől kezdett el foglalkozni azzal, hogy a vallás követőinek  a száma csökken (Máté-Tóth 2014). Ennek az eseménynek az okait és körülményeit vizsgálva számtalan kutató fogalmazta meg elméletét, ami az elvallástalanodás fogalmát járja körül. Ezek közül a teljesség igénye nélkül kiemelnék két fontosabb kutatót.  

A vallástól való eltávolodásnak számtalan befolyásoló tényezője lehet, amit figyelembe kell venni ahhoz, hogy megfelelően árnyalt képet kapjunk róla. Amit ma a szekularizáció fogalma alatt a legtöbbször, egy általánosabb megfogalmazásban értünk, az “a hagyományosan vallásinak nevezett jelenségek egyéni és társadalmi jelentőségének csökkenését” (Nyirkos 2017: 110) jelenti. Ezt finomítja Luhmann (Luhmann 1977) elmélete, ami egy szükségszerű funkcionális differenciáció meglétét feltételezi, mely szerint a vallás csak egy részrendszer a többi között (gazdaság, oktatás, politika, jog, stb.), így elveszti azt a képességét, hogy más területekre befolyást gyakoroljon. Ez azonban láthatóan nem a vallások végét jelenti, csak helyzetük megváltozását, ahogy azt Thomas Luckmann (Luckmann 1967) is állította. Szerinte inkább a vallás privatizációjáról kell beszélni, ahol az emberek vallásos intézményekkel fenntartott kapcsolatai megszűnnek ugyan, de ez nem egyenlő a vallásosságuk elvesztésével.

Tehát láthatjuk azt, hogy a szekularizációs tézis három legfontosabb eleme a társadalom differenciálódása, a vallásosság csökkenése és privatizálódása (Casanova 1994). Mit is jelent ez egy másik felbontásban megközelítve? Dobbelaere három szintjéről írnék befejezésként a témáról (Máté-Tóth 2014).

Makroszinten, az egésznek a tetején igazából nem arról van szó, hogy a szekularizáció miatt olyan a mai modern társadalom, amilyen, hanem annak fentebb már említett szegmentálódása miatt jelent meg a szekularizáció. Ennek köszönhetően a vallási tekintély befolyása jelentősen csökkent, más területek saját racionalitásuk, saját törvényeik és elképzeléseik szerint működnek.

Középszinten egyfajta vallási piac megjelenéséről van szó. Ha belegondolunk viszonylag nagynak mondható vallási választék - a hinduizmustól a neopogányságig - áll a rendelkezésünkre, ami nem a vallás megszűnését, sőt annak felélénkülését példázza. Mivel pedig ezek másképpen működnek, mint például a kereszténység és annak berendezkedése a társadalmakban a vallások pozíciója is változik.

Az egyén vallásossága szintjén pedig az individualizáció, a nagy kínálatból történő válogatás és az egyháztalanság áll. Az egyéni igények előtérbe kerülnek, amit a vallási közösségek megpróbálnak kiszolgálni. Ez azonban nem csupán a szekularizációnak köszönhető, hiszen elég csak belegondolni, hogy az utóbbi években mennyit változtak az értékek, ahol beszélni lehetne akár a hagyományvesztésről is és mekkora hatással van a globalizáció társadalmunkra és saját életünkre.

Mindezek függvényében mondanák-e azt, hogy egy vallástalan világban élünk?

- Fülöp Tiffany

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Irodalomjegyzék

• Máté-Tóth András. Vallásnézet : a kelet-közép-európai átmenet vallástudományi értelmezése. Kolozsvár: Korunk, 2014.
• Bolberitz Pál. “Szekularizációs és szekularizmus”. Korunk 25. évf, 4. sz. (2014).
• Bódy Zsombor és Ö. Kovács József. Bevezetés a társadalomtörténetbe. Budapest: osiris Kiadó, 2006.
• Nyirkos Tamás. “Szekularizáció és politikai teológiák”. Századvég 86. évf , 4. sz. (2017)
• Eredeti művek:
• Casanova, José. Public Religion in the Modern World. Chicago: University of Chicago Press, 1994.
• Luckmann, Thomas. Die unsichtbare Religion [1967]. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1991.
• Luhmann, Niklas. Funktion der Religion. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1977.

Ahogy egy korábbi bejegyzésben már írtam, a kutatók között nincsen egységes válasz arra a kérdésre, hogy mikor alakult ki a vallás, így valószínűleg nem meglepő, nincs közmegegyezés abban sem, hogy miért. Az evolúciós perspektíva legújabb eredményeit felsorakoztatva találhatunk olyan elképzelést, amely szerint a vallás csupán egy véletlenül kifejlődött társadalmi jelenség. Előfordulhat ugyanis, hogy egy jellemvonásnak nincsen semmiféle hatása a túlélésre vagy a szaporodásra, egyszerűen csak „belesodródik” a társadalom, és néhány szakember azt állítja, a vallás elemeinek nincsen oka és értelme, azok mindössze a szeszélyes véletlen művei. Ám a többség a vallási jelenségek megjelenésére (evolúciós nézőpontból) általában két nagyobb magyarázat keretei között keresi a megoldást: (1) néhányan úgy vélik, a vallás evolúciós melléktermék, (2) míg mások evolúciós adaptációnak tekintik.

A kortárs evolúciós tudományok egyik domináns nézete szerint a vallás és a vallásos viselkedés evolúciós melléktermék (by-product) az elme kognitív felépítményében. Azaz más adaptív problémák megoldása miatt kialakult pszichológiai mechanizmusok nem tervezett „eredménye”. Rodney Stark és William Bainbridge szerint az emberi elme úgy lett „kialakítva”, hogy olyan magyarázatokat adjon, amelyek különböző, nem vallási kontextusú haszon megszerzésében kiválóan használhatók. Csakhogy bizonyos előnyöket, mint például az eső szárazság idején vagy az örök élet, nem lehet „megkaparintani”. Ez azonban nem akadályozott meg minket abban, hogy akarjuk azokat az előnyöket, így kitaláltunk isteneket, akikkel alkut kötöttünk azokért a dolgokért, amelyeket nem kaptunk meg. Ez egyértelműen a vallás melléktermék-elmélete: valami, ami önmagában nem adaptív, csupán adaptív dologhoz kötődik.

Néhány kutató, mint Pascal Boyer, Scott Atran és Lee A. Kirkpatrick elképzelése ettől kissé eltér ugyan, ám az evolúciós pszichológián alapuló koncepciójuk végkövetkeztetése ugyanaz: a vallás elemeit ők is úgy képzelik el, mint mentális modulok melléktermékeit, amelyek nem-vallásos kontextusban alakultak ki. Az evolucionisták közül sokan úgy vélik, a vallás kognitív struktúrák evolúciós mellékterméke, amely más adaptív folyamatokon élősködött, és csak később olvadt be adaptív célra.

Stephen Jay Gould és Richard Lewontin egy mára már híressé vált építészeti példával demonstrálták véleményüket: amikor egy templom építése során két boltív kerül közvetlenül egymás mellé, akármilyen szöget zárjanak is be, felső részükön elkerülhetetlenül létrejön egy háromszög alakú felület. Ennek az akaratlanul létrehozott térnek – a boltívekkel ellentétben – semmilyen funkciója nincsen, de ha utólag szenteket festünk rá, mint dekoratív tér, másodlagos szerephez jut. Szerintük tehát egy jellemvonás lehet nem adaptív mellékterméke valami másnak.

 Az evolúciós perspektíva kortárs kutatóinak másik része ugyanakkor elutasítja a melléktermék-teóriát – szerintük a vallás szükségszerűen megjelenő evolúciós adaptáció. Egy költséges, ám összességében az egyéni és a közösségi rátermettséget is javító konstrukció. Ez a jellege többek között két dologra utal: problémákra és az ezek megoldását jelentő válaszokra.

A pszichológia adaptációs magyarázata szerint az élőlények folyamatosan problémákkal szembesülnek, amelyeket (túlélésük vagy eredményes szaporodásuk érdekében) meg kell oldaniuk. Mentális képességeik tehát szelekciós nyomás révén, a problémákhoz és a környezethez történő alkalmazkodás „kényszere” miatt, a rátermettséget közvetlenül növelő szándékkal jöttek létre. Az ember kognitív folyamatai is azért alakultak ki, hogy az evolúció során újra és újra felmerülő adaptációs problémákra választ, illetve megoldást nyújtsanak. Az adaptáció tehát problémamegoldó eszköz.

Jelentős számú tanulmány született az elmúlt néhány évben, amelyek a vallás valamennyi aspektusát (hit, gyakorlat, miszticizmus, rítus, mítosz, szertartások, ősök tisztelete stb.) teljes mértékben evolúciós adaptációknak tekintik. Más szóval a vallás adaptív problémák megoldására szolgáló, funkcionális eszköz. De milyen problémákat kellett megoldania a vallásnak? És milyen válaszokat tudott adni ezen problémákra? A vallás mint adaptáció mellett érvelő evolucionisták többsége a társadalmi együttműködésben látja az eredet forrását.

Viszonylag széles körben vallott nézet, miszerint a múltban (ahogy gyakran napjainkban is) a vallás nagy valószínűséggel a társadalmi kötődések erősítésére szolgált. Matt J. Rossano is úgy véli, a vallás legkorábbi formája (a társadalmi ellenőrzés mechanizmusán keresztül) elősegítette a társadalmi egység, a csoporton belüli összefogás, összetartás megszilárdítását. Ezenkívül hozzájárult a szociális érzelmek és a viselkedési normák kialakulásához. Márpedig a csoporton belüli társadalmi együttműködés és a megerősített erkölcsi normák, ennek következtében egy sikeresebb közösség, evolúciós előnyt jelentenek. Ugyanakkor nem ő az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy a vallás és a rítusok eredeti szerepe az volt, hogy – az erőforrások hiányát ellensúlyozandó – kölcsönös szövetség alakuljon ki különböző csoportok között.

Egyes elméletek azt állítják, a vallás az egyike azon tényezőknek, amelyek lehetővé tették az ember társadalmi együttműködéseinek létrejöttét. A vallás első megnyilvánulásának révén, a természetfeletti „beiktatásával” őseink felfedeztek egy hatékony stratégiát a sokkal kooperatívabb, összetartóbb és sikeresebb csoportok létrehozására. Ennek következtében az emberi együttműködés fejlődésének eredményeként nagyobb eséllyel folytathatták útjukat, amely jóval több eredményt ígért. Hiszen azoknak a közösségeknek, akiknek sikerült szociálisan összetartó csoportokat, valamint csoportok közötti megbízhatóbb kapcsolatokat létrehozniuk, valószínűleg jóval nagyobb evolúciós előnyük volt a többiekkel szemben.

Néhány szakember szerint csupán a felső paleolitikum időszakától kezdve beszélhetünk vallásról, míg mások több százezer éves vallási jelenségeket próbálnak beazonosítani. Sokan evolúciós mellékterméknek tekintik, ám hatalmas tábora van az adaptációs magyarázatoknak is. Ráadásul felmerül a kérdés: szükség volt-e valamiféle emberi együttműködésre, társadalmi szerveződésre ahhoz, hogy a vallás gyökeret ereszthessen, vagy épp ellenkezőleg: a vallás képezte azt az alapot, amelyen a társadalmi együttműködések fejlődésnek indulhattak. A kutatók között tehát nincs egyetértés abban, az ember történelme során mikor, miért és hogyan jött létre a vallás. Ám a téma evolúciós perspektívából való vizsgálata, az így nyerhető újszerű szemlélet, az általa kiváltott viták (mi több, még a megcáfolt eredmények is) csak hasznunkra válhatnak a vallás eredetének felkutatásában.

- Hegedüs Gabriella

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Felhasznált irodalom

• ATRAN, Scott. 2002. In Gods We Trust. The Evolutionary Landscape of Religion. New York.
• BERECZKEI Tamás. 2003. Evolúciós pszichológia. Budapest.
• KIRKPATRICK, Lee A. 1999. Toward an Evolutionary Psychology of Religion and Personality. In: Journal of Personality 67. Issue 6. 921–952.
• MAROSÁN György. 2008. A vallás evolúciós elmélete. In: Világosság, 2008/5. 99–109.
• MAROSÁN György. é. n.  A vallás evolúciója – egy „justsostroy” rekonstruálása. http://xn--marosn-tta.hu/gondol/index.html Hozzáférés: 2016. 10. 30.
• POWELL, Russell–CLARKE, Steve. 2012. Religion as an Evolutionary Byproduct: A Critique of the Standard Model. In: The British Journal for the Philosophy of Science. Oxford University Press. http://bjps.oxfordjournals.org/content/63/3/457.full.pdf+html?sid=8a85c3e2-1445-49c0-828c-13600ed9c4c7 Hozzáférés: 2016. 10. 27.
• ROSSANO, Matt J. 2006. The Religious Mind and the Evolution of Religion. In: Review of General Psychology. Vol. 10, No. 4. Dec. 2006. http://www2.southeastern.edu/Academics/Faculty/mrossano/recentpubs/EvolOfReligionFinal.pdf Hozzáférés: 1016. 10. 27.
• ROSSANO, Matt J.  2007. Supernaturalizing social life: Religion and the evolution of human cooperation. In: Human Nature 18. 272–294. https://www2.southeastern.edu/Academics/Faculty/mrossano/recentpubs/super_proofs.pdf Hozzáférés: 2016. 10. 27.
• VOLAND, Eckart. 2009.  Evaluating the evolutionary status of religiosity and religiouseness. In: The biological evolution of religious mind and behaviour. (szerk.: VOLAND, Eckart–SCHIEFENHÖVEL) Berlin. 9–24.
• WILSON, David Sloan–GREEN, William Scott. 2007. Evolutionary Religious Studies (ERS): A Beginner’s Guide. Binghamton University. The State University of New York. http://evolution.binghamton.edu/religion/resources/guide/ Hozzáférés: 2016. 10. 27.

A sorozat előző részeiben megtudhattuk, miképpen vezettek a titkos társaságok tanai, valamint az antropológia és a néprajztudomány az újpogányság megszületéséhez. Ezzel el is érkeztünk az újpogányság történetének egyik legmegosztóbb és legfontosabb alakjához, Margaret Alice Murray-hez (1863–1963). Néprajzkutató és egyiptológus volt, az I. világháború kitöréséig Kairóban kutatott és segédkezett ásatásokon. Ő volt az első női elnöke a rangos Folklore Society-nek Angliában. Élete során három vitatott könyvet adott ki: Witch-Cult in Western Europe (1921), The God of the Witches (1933), The Divine King in England (1954).

Ezekben egy olyan állítólagos kultuszról ír,[1] amely túlélte az inkvizíciót, és titokban a modern korban is létezett. Részletes leírással is szolgált főleg a középkori és újkori perek adatai alapján. Azonban ahogy később még láthatjuk, itt is erősen kétségbe vonható a forráskezelése. Murray szerint e kultusz tagja 13 fős csoportokat alkottak egy főpap vezetésével, aki a boszorkányszombatokon agancsos koronát viselt, ezért nézték őt az ördögnek. Egy termékenységkultuszról van szó, Murray szerint a rítusaik gyakran féktelen evészetbe-ivászatba és orgiákba torkolltak. Valamint Murray úgy vélte, hogy ezek a boszorkányok (azaz a kultusz követői) tényleges természetfeletti képességekkel rendelkeztek, például meg tudtak idézni familiárisokat vagy jégesőt tudtak idézni. Szintén hírhedt állítása a könyveknek, hogy a tündérek valóban létező, intelligens faj volt, akik megtanították az embereket a kultúrára és a mágiára. Murray úgy vélte, hogy befolyásos vallási és politikai vezetők is a kultusz tagjai voltak (pl. Jeanne D’arc). Az egészet elméletét egy konteóval keretezte, ugyanis szerinte a keresztény egyház küldetésének látta a régi, igaz vallás kiirtását.

1. kép: Murray 1928-ban

Murray munkásságára sokan felfigyeltek, és nem telt sok időbe, mire megírták a hivatalos kritikákat is. Elliott Rose történész írta az első könyvet erről a témáról, amiben kifejtette, hogy ilyen vallás nem létezhetett, mert egyrészt, a mágiáról való elképzelés nem volt egységes a középkor során; másrészt, Anglia kereszténnyé válása és az első boszorkányper között eltelt 1000 év anélkül, hogy bármi hasonlóról feljegyzés született volna. Ezen kívül Mircea Eliade vallástörténész rámutatott, hogy a perek eleinte az eretnekek ellen irányultak, és a vádak szinte szóról szóra megegyeznek az ókori keresztények elleni vádakkal - tehát nem pontos leírásokról van szó, céljuk az adott közösség démonizálása volt. Ronald Hutton is foglalkozott Murray munkásságával, ő arra hívta fel a figyelmet, hogy Murray össze-vissza szedett adatokat Európa minden tájáról és idejéből, pedig még a kereszténység előtti Anglia sem rendelkezett egységes hiedelmekkel. Maga Murray sosem értett egyet a kritikákkal, és haláláig fent tartotta az állítását, hogy egy valóban létezett egy ilyen kultusz. Hogy miért, azt valószínűleg sosem tudjuk meg, bár Jacquelin Simpson szerint a lelkes feminista Murray célja ezzel talán az volt, hogy egy, a nőiséget és a termékenységet dicsőítő kultuszt alkosson, mely nem egy férfi Istent imád, és amivel a nők is jobban tudtak azonosulni.

Bár az utókor bebizonyította, hogy Murray teóriája szinte semmilyen szempontból sem állja meg a helyét, kifogásolható mind a tartalma, mind a metodikája, ettől függetlenül nem lehet tagadni a jelentőségét, melyet gyakorolt a későbbi korokra. Például az ő teóriájára épít majdnem teljes egészében az 1950-es években Gerald Gardner által alapított újpogány vallás, a Wicca, mely a mai napig nagy népszerűségnek örvend.[2] Ezen kívül Murray munkásságának hibái rámutatattak az európai boszorkányságkutatás hiányaira, mely színvonalasabb kutatómunkákra inspirálta a későbbi kutatókat.[3]

- Bodzásné Csényi-Nagy Krisztina

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Megjegyzések

[1] Azt hozzá kell tenni, hogy Murray sem teljesen magától találta ki ezeket: többek között sokat merített az amerikai amatőr antropológus, Charles Leland Aradia c. művéből (először 1899-ben jelent meg), ahol egy hasonló titkos kultuszról olvashatunk Itáliában, illetve több romantikus regény elemeit is bevonta (pl. Jules Michelet: La Sorcière, 1862).

[2] Gardner állítása szerint az 1930-as években találkozott egy Dorothy Clutterbuck nevű hölggyel, aki egy Murray által leírt ősi túlélő pogány kultusz főpapnője volt. Gardner szerint Dorothy tanítványának fogadta, és 1939-ben beavatta a közösségébe New Forest városában. Gardnernek titoktartási esküt kellett fogadnia. Ettől függetlenül későbbi regényeiben már megemlíti a kultusz néhány elemét (pl. High Magic’s Aid, 1949), míg végül engedélyt nem kapott, hogy a tanokat nyíltabban is közreadja, miután az angol parlament semmissé nyilvánította a boszorkányellenes törvényeit 1951-ben.

[3] Ugyanis a boszorkányságot a korabeli szakirodalom a mentális betegségek közé sorolta, csakúgy, mint a sámánizmust. Murray után kezdtek el komolyabban foglalkozni a témával, melynek hatására ma már úgy vélik a kutatók, hogy a boszorkányhisztéria legfőképp társadalmi problémák hatására harapódzott el. Ezzel a témával Magyarországon egy nemzetközi tekintélyű kutatócsoport is foglalkozik (MTA-BTK Kelet-Nyugat Vallásetnológiai Kutatócsoport), ami rendszeresen tart konferenciákat és ad ki tanulmányköteteket.

Felhasznált irodalom

• HUTTON, Ronald, 2000. The Triumph of the Moon. Oxford: Oxford University Press.
• LELAND, Charles G. Aradia, or the Gospel of Witches. http://www.sacred texts.com/pag/aradia/index.htm. Hozzáférés dátuma: 2018.12.18.
• ELIADE, Mircea, 1975. Some Observations on European Witchcraft. History of Religions, Vol. 14 No. 3. 149-172.           
• MURRAY, Margaret Alice. The Witch-Cult in Western-Europe. http://www.sacred texts.com/pag/wcwe/. Hozzáférés dátuma: 2018.12.18.
• ROSE, Elliot, 1962. A Razor for a Goat: A Discussion of Certain Problems in Witchcraft and Diabolism. Toronto: Toronto University Press.
• SHEPPARD, Kathleen L. The Life of Margaret Alice Murray: A Woman's Work in Archaeology. http://www.ai-journal.com/article/view/ai.1608. Hozzáférés dátuma: 2018.12.18.
• SIMPSON, Jacqueline, 1994. Margaret Murray: Who Believed Her and Why? Folklore Vol. 105, 89–96.

Képek forrásai

• 1. kép: https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/c/c3/Margaret_Murray_1928c.jpg

A mai cikkünkben mi is a karácsony tematikájához szeretnénk kapcsolódni. Ahelyett, hogy a különböző országok szokásairól írnánk általános ismertetőt, jobbnak láttuk, ha ott élő személyekhez fordulunk útmutatásért. Idén karácsonykor a norvég szokásokról írt nekünk Dr. Erős Viktória, aki jelenleg Norvégiában él és ünnepli a karácsonyt.

Norvégiában a karácsonyi időszak már október végével elindul. Ekkor már várható az első hó, a hőmérő higanyszála stabilan 3 fok alatt mozog. Az utcákon felkerülnek a fákra a karácsonyi égősorok, és minden téren adventi vásárba botlik az ember, ahol 100kr-ért kapható a jávorszarvasburger, és jól csúszik mellé a «skandináv forralt bor», a gløgg.  «Nordmenn ble født med ski på beina.» tartja a mondás - vagyis a norvégok sível a lábukon születtek -, és ehhez tartják magukat az itteniek is, az első hóval szinte azonnal beindul a síszezon. Ilyen körülmények között már önmagában is igazán könnyű átvenni a karácsonyi hangulatot, és ehhez még a karácsonyi szokások is adnak egy löketet.

Az adventi időszakra leginkább jellemző esemény a Julebord. Ekkor a rokonok, barátok, munkatársak, együtt elmennek vacsorázni. Ilyenkor általában hagyományos norvég karácsonyi menüt esznek végig, amiből nem maradhat ki a báránybordából készült «pinnekjøtt» karfiolpürével és párolt lilakáposztával, a tőkehalból készült igen erőteljes szagú «lutefisk» és a könnyű állagú «multekrem» vagy «riskrem» 

Persze nem mindenki tartja magát a tradicionális menüsorhoz, a mi családunk idén például indiai étterem mellett döntött. A hangsúly inkább az együtt töltött értékes időn van és azon, hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában, kikapcsolódjunk szeretteink körében. A Julebord Norvégiában igen nagy hagyománnyal bír, előfordulhat, hogy az ember több Julebordra is hivatalos lesz sűrű egymásutánban.

 A legtöbb norvég ember számára a karácsony nagyon fontos esemény. Az előkészületek egyéni szinten is hamar megindulnak. Novemberben már fel vannak díszítve a házak, az erkélykorlátokon és az ablakokban is égősorok, csillagok, világító dekorációk jelennek meg. Hova tovább! Általában Norvégiában vasárnap minden zárva van, de nem az adventi vasárnapokon. Ilyenkor vasárnap is kígyózó sorok állnak a kasszáknál, és tömegek gomolyognak mindenfelé ajándékokat válogatva. Bátran kimondhatjuk, hogy a norvég emberek hatalmas összegeket költenek karácsonykor. Egy tanulmány szerint átlagosan 12.288 kr-t tervez egy norvég ember karácsonyra elkölteni (ez kb. 400.000 Ft), de ehhez általában még 10% extra költség is hozzáadódik, mire elérkezik a szenteste, vagy ahogy itt nevezik «Julaften».

December 24-én délután 5 órakor csilingel a csengő, és kezdetét veszi a karácsonyi ünnepég. Ekkor a Sølvguttene kórusa énekel karácsonyi dalokat. Ezt követően asztalhoz ül a család és elfogyasztják közösen a karácsonyi vacsorát. A desszerthez érve a szerencsésebbek már a vacsora alatt kaphatnak ajándékot: hagyomány ugyanis, hogy a gyümölcsrizsbe rejtett mandulát kapó családtag vagy vendég ajándékot kap. Ez általában egy kis karácsonyi marcipánmalac.

A vacsorát követően kezdődik az igazi ajándékozás. Hagyomány, hogy mielőtt a csomagokat kibontanák kézen fogva körbejárják a karácsonyfát és énekelnek neki. Ezután jön a Julenissen, aki hozza a gyerekeknek az ajándékokat. Az ajándékokat közösen, egyesével bontják ki, és mindenki megcsodálja, hogy a többiek mit kaptak.

Første juledag (dec.25.-e) és andre juledag (dec.26.-a) családi, baráti látogatásokkal és pihenéssel telik.

A mi itt töltött karácsonyunk igazán békésre és hangulatosra sikerült. Sokat gondoltam azokra a családtagjaimra, akikkel nem tudtam együtt tölteni az idei szentestét, és örültem azoknak, akikkel viszont igen. Ráadásul évek óta most először beteljesült egy igen régi vágyam is: végre volt szép fehér karácsonyom!

- Erős Viktória

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!