Előző cikkem folytatásaként szeretnék bemutatni a hitelesség és legitimáció kérdésében egy másik domináns irányzatot, amely homlokegyenest szembemegy az univerzalizmusnál bemutatott képpel. Ez a „népies”, avagy folkish irányzat.

Ezen közösségek tipikusan exkluzív és zárt rendszert alkotnak és az általuk képviselt spiritualitáshoz jóval nagyobb elköteleződést és egyéb követelményeket is állíthatnak. Gyakori elem az egyén számára a genealógiai vizsgálat, mint előkövetelmény, melyben igazolnia kell, hogy rendelkezik észak-európai, vagy skandináv ősökkel. (Ez esetenként meglehetősen komikus eredményekkel tud szolgálni, főleg olyan szerveződések esetében, ahol elegendő, ha az adott bekerülni szándékozó átnevezi a Facebook-on használt nevét némileg „északiasabb” hangzásúvá.)

Retorikájukban ezek a közösségek szigorúan elzárkóznak a szinkretizmus elemeitől, azonban a vallástudós az alapos megfigyelőképességére és háttérismeretére hagyatkozva ezeket képes észrevenni. Így példaként említhető egy tipikusan folkish elem, a rituális kör felhúzása és egyes pontjainak rögzítése, ami a sign of the hammer-ként ismert liturgikus elem. Ezeknél erős párhuzam vonható más vallások hasonló elemeivel. Előbbi esetében a wicca liminális rítusai, utóbbi esetében a kereszténység adhatott ihletet.

Az utóbbi példa kimondottan érdekes, mivel kapcsolódik a korábbi cikkben említett fiktív vagy vélt történelemképhez. A modern mítoszalkotás egy iskolapéldájával állunk ebben szemben, ugyanis a gyakorlók ezt a mozdulatsort a keresztvetéssel ellentétes irányú többszörös mozdulatsorként hajtják végre. Ennek magyarázatát és így legitimációját a kora középkori keresztény térítést elutasító vikingekig datálják vissza, akik nem voltak hajlandók keresztet vetni, hanem helyette a saját mozdulatsorukat gyakorolták. [1]Azonban természetesen erre sem explicit forrás, sem konkrét szöveghelyes utalás nem létezik és tisztán látható az átvett elemi forma. Mindez azonban nem okoz problémát a gyakorlók számára és az általuk kreált narratívába tökéletesen beilleszthető gyakorlatsort örömmel használják egyéni és közösségi rítusaikon is.

A folkish közösségek gyakorta az amerikai alt right mozgalmak egyes hívószavaival is kiegészítik az általuk képviselt gondolkodást. Alapvetően jellemző a fősodor menti folkish közösségekre, hogy az általuk preferált történelmi narratívában a kora-középkori Skandináviáról egy idealizált kép él, melyben erőteljes szerepet kap a harcias szellem, a tiszta vér fogalma, a kevésbé elfogadható (burkolt, vagy épp kevésbé burkolt) jelképhasználat és az olyan fogalmak, mint az ’árja nép’ használata. Mindez a közöségszervezésben is megjelenik: gyakori a militáns szemléletmód és a hagyományos technológiák helyett a modern katonai eszközök preferálása, az egyéb nem fehér etnikumokkal szemben való elutasító, vagy esetekként akár ellenséges fellépés. A közöségi reprezentációban fontos szerepet kap az adott csoport zászlaja, melyen meglehetősen gyakori a vörös, fehér és fekete színek megjelenítése, a Sigel rúna használata és a swastika stilizált vagy összetettebb mintájának használata. Ez természetesen nem feltételezi automatikusan a politikai szélsőjobboldalhoz/ alt right-hoz való szimpátiát, azonban elgondolkodtató, hogy ebben az alapvetően sok jelképpel bíró újpogány vallásban miért az egyedüli más korszakokból negatív konnotációval is bíró jelképet használja a folkish közösségek többsége.

- Nemes Márk

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Megjegyzések 

[1] Mindez többségében a folkish, de más közösségek szerzőinek retorikájában is megfigyelhető.

Források és szakirodalom:

• Kis-Halas Judit: „Újboszorkány kultuszok a 20. században. A Wiccától a cyberboszorkákig”, in Rubicon 2005/7. Budapest 2005.
• Stephen Hunt: Religion and Everiday Life. Routledge, London – New York 2005.
• Michael Strmiska – Baldur A. Sigurvinsson – Hjörtur Smárasson: „Ásatrú in Iceland: The Rebirth of Nordic Paganism?”, in Uő: Nova Religio 2000.
• Michael F. Strmiska: „Modern Paganism in World Cultures. Comparative Per-spectives”, in Uő: Modern Paganism in World Cultures. Comparative Perspectives. ABC-Clio, Santa Barbara 2005.
• Richard Steigmann-Gall: „Rethinking Nazism and Religion: How Anti-Christian Were the «Pagans?»”, in Uő: Central European History 36, no. 1. Cambridge 2003. 75–105.
• James R. Lewis – Murphy Pizza: Handbook of Contemporary Paganism. Brill, Leiden – Boston 2009.
• Jeffrey Kaplan: „New Religious Movements and Globalization”, in Eugene V. Gallagher – Michael W. Ashcraft: Introduction to New and Alternative Religions in America, Volume 5. Greenwood Publishing Group 2005.
• Josh Heath: „Two Yule Rituals: One Heathen’s Experience in the Northeast US”, in Uő: Óđroerír: The Heathen Journal Volume II. 2014.
• Mattias Gardell: Gods of the Blood: The Pagan Revival and White Separatism. Durham (Duke University Press) 2003.

Az új vallási mozgalmak közé tartozó újpogányság vallási jelensége napjaink egyik legérdekesebb vallástudományi és vallásszociológiai témaköre. Az ebbe a kategóriába tartozó vallásokra többségében jellemző, hogy valamely vélt vagy valós történelmi korszak vallási és kulturális hagyományaira építkezve, abból merítve alkotják meg saját szinkretikus világképüket és vallási rendszerüket. Kis-Halas Juditot idézve ennek forrása lehet „1. a kereszténység előtti európai hitrendszerek (pl. druida vallás, germán népek kultuszai); 2. a kereszténység előtti nem európai eredetű [európai] kultuszok (pl. Mithrasz vagy Ízisz kultusza); 3. az Európán kívüli népek, törzsi társadalmak (pl. szibériai sámánhitű népek, afrikai és latin-amerikai népek” kultusza is.

Azonban fontos kérdés, hogy milyen módon és milyen mértékben merítenek az adott történelmi hagyományból és forrásokból, az adott korszak és kultúrkörnek milyen narratíváját fogadják el és építik be a saját szemléletükbe, valamint vallási tevékenységüket közöségi és egyéni szinten hogyan legitimálják?

Cikkemben ezekre kérdésekre keresem a választ, természetesen a kimerítő teljesség igénye nélkül.

A fogalom korábban röviden ismertetett definíciójából először fontosnak tartok kiemelni néhány komponenst:

• Elsőként a történelmi korszak valós, vagy akár vélt mivoltát. Ez az elem a későbbiekben azért is fontos lesz, mert a legitimáció egyik alapvető eleme lesz az adott egyén, vagy közösség számára.
• Másodikként az „abból merítés fogalmát” tartom fontosnak és némi tisztázásra szorulónak. Az újpogány vallási mozgalmaknak gyakori, ha nem tipikus vonása a szelektív forrás és alapanyaghasználat. Ez kapcsolódva az első ponthoz szintén a hitelesség képének megalkotásában kap fontos szerepet. Így az adott gyakorló számára lehetséges a vallási hagyományokból csupán egyes elemek átemelése és ezáltal más kontextusba helyezése. Erről a későbbiekben konkrét példákat felhasználva bővebben is szó lesz.
• A harmadik és talán legérdekesebb elem pedig a szinkretizmus. Ez a szemlélet lehetővé teszi az adott újpogány vallást gyakorló számára,[1] hogy akár több kultusz, korszak, vallási hagyomány és gyakorlat különböző elemeit összeillesztve hozza létre saját vallásosságának alapvető elemeit. Az újító és ilyesfajta módon a személyesség nagyobb megélését segítő tendenciákra Stephen Hunt hívta fel a figyelmet 2005-ös tanulmányában. Ebben kifejtette, hogy az „innovatív” self-religion-nak nevezett jelenség a vallástudományban és vallásszociológiában is szükségevs fogalmi rendszerek megváltozását is eredményezni fogja, hiszen a hit, a vallásosság, vagy spiritualitás és a közösségi vallásgyakorlat fogalmai fokozatosan eltávolodnak. Az előbbi két elem a tárgyalt jelenségen belük nem feltételezi egymást minden esetben és az utóbbi egyre kevésbé válik szükségessé intézményes keretek közt.

A fogalom kicsit mélyebb ismertetése után felmerül a kérdés, hogy mindez mégis hogyan kapcsolódik az újpogányság jelenségéhez? Ennek illusztrálásaként egy napjainkban egyre növekvő és igen érdekes vallást választottam ki, melynek elsősorban amerikai közösségei és tendenciái kerülnek górcső alá a következő szakaszokban.

A tárgyban forgó mozgalom nem más, mint az asatru, ami az észak, észak-nyugat-európai, azon belül is elsősorban skandináviai területek kora középkori, kereszténység felvétele előtti vallási hagyományát szándékozik feléleszteni és gyakorolni. Röviden pár szóban a vallás újra(?)születéséről: 1973-ban jött létre az első hivatalosan államilag elismert közösség Izlandon, ekkor alig pár száz fővel. Napjainkra ez a szám elérte az ország összlakosságának több mint 1%-át (2018-ban 4126 regisztrált fővel), [2] így a szigetország legnagyobb vallási kisebbségévé nőtte ki magát az evangélikus államegyház után.

Ezzel egyidőben az Amerikai Egyesült Államokban is megjelent egy hasonló alapanyagból építkező szerveződés. A Stephen McNallen nevével fémjelzett Asatru Folk Assembly azonban egy teljesen más forrásszemlélettel és közösségi szemlélettel bírt, melyről rövidesen szót ejtek a konkrét példák során. Az asatru közösségek szerveződése és létszámuk is az ezredforduló környéke óta dinamikus növekedési tendenciákat mutat, mind Európában és a tengerentúlon újabb közösségek születnek. Külön érdekesség, hogy hazánkban is létezik egy – az első két mozgalomtól szervezetileg függetlenül megszületett – közösség 2014 óta.[3]

A történeti áttekintést követően rátérek a korábban felvázolt kérdések bemutatására, valamint az azok közt észlelhető különbségek bemutatására.

Első fontos témaként a vallás hitelességét és a vallást gyakorlók számára a gyakorlási jogot adó legitimációt szeretném áttekinteni. Itt az asatru egyes irányzatai között meglehetősen nagy különbségek észlelhetők. Az alapvetően inkluzívnak tekinthető univerzalizmus meglehetősen szabad kereteket ad a vallás iránt érdeklődők számára, valamint mindezt a rendszert nyitva hagyja az egyéb spirituális és újpogány hatások beáramlása számára. Így ezen szemlélet alapján bámely érdeklődő lehetőséget kap a valláshoz való feltétel nélküli csatlakozásra, valamint azon belül a személyes világának megélésére.

Véleményem szerint Hunt-i „self-religion” és szelektív szemlélet fogalma ezen a példán keresztül válik igazán érthetővé, ugyanis ebben az esetben az adott gyakorlónak lehetősége van korábbi vallási ismereteit és kultikus tárgyait felhasználni és ezekkel egy saját asatru-n belüli, azzal kompatibilis rítust alkotni. Mindezt végtelenül érdekesnek tartom és úgy gondolom, hogy a vallásantropológusok és valláspszichológusok az ilyesféle témát tudományos „aranybányának” tekinthetik, hiszen az egyén a vallási és kultikus rítusalkotási folyamatát lehet mindezek során megfigyelni, valamint az egyes vallási tapasztalatok réteges egymásra rakódását és fúzióját, mely segítheti az a posztmodern személy egyéni spiritualitásának mélyebb megértését a kutató számára.

Összességében elmondható, hogy az univerzalizmust gyakorlók között nagyobb arányú a magányos vallásgyakorlók csoportja, ugyanis ezt a szemléletet a wicca és egyéb „urban-shaman” újpogány spiritualitásokból lehetőségük adódik átemelni. Látható, hogy a bevezető fogalmi tisztázásban kiemelt „abból merítés”, vagy az angolszász irodalomban ’pick and choose religion’-nak is nevezett jelenség, valamint a szinkretizmus szorosan kapcsolódik, hiszen minél nagyobb mértékben van lehetősége az adott gyakorlónak a rítusok saját szájízre való alakításához, annál nagyobb mértékben esélyes más vallási, vagy spirituális elemeinek megjelenése. Természetesen ez felvet egy sor újabb kérdést: meddig tart az adott újpogány vallás a szinkretikus elemek tömeges beemelésével és mikortól tekinthető kvázi egy másik vallási jelenségnek az összképet tekintve? A személyesség megélésére beemelt egyedi elemek milyen mértékben érvényesülhetnek az egyéni rítusok kívül? A szinkretizmussal aktualizált rítusokkal gyakorolt asatru azonos újpogány vallásnak tekinthető a rekonstrukcionalista szemléletű közösségek vallásgyakorlatával? Lehetséges ebből kifolyólag egy „ortodox asaru” kialakulása? Lehet-e az asatru-t, mely elsősorban közösségi alapú újpogány vallás magányosan gyakorolni? Létezhet-e a szinkretizmus által potenciálisan beemelhető misztikus tapasztalat, vagy konkrét epiphaneia? Ezekre a kérdésekre természetesen a cikk keretein belül lehetetlen lenne válaszolni, de mindenképpen érdekes diskurzusalapot nyújthatnak.

- Nemes Márk

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Megjegyzések

[1] Rövid megjegyzés: a szinkretizmus nem kizárólag az újpogányság sajátja, szinte minden vallásban megjelenik valamilyen formában a kulturális rétegek összeérésével. Azonban a tárgyalt témában kimondottan érdekes a jelenség sajátosan tudatos felhasználásának megjelenése.

[2] https://asatru.is/felagafjoldi

[3] Az említett közösség előtt 2012-ig működött egy másik csoport, amely azonban azóta feloszlott.

Források és szakirodalom

• Kis-Halas Judit: „Újboszorkány kultuszok a 20. században. A Wiccától a cyberboszorkákig”, in Rubicon 2005/7. Budapest 2005.
• Stephen Hunt: Religion and Everiday Life. Routledge, London – New York 2005.
• Michael Strmiska – Baldur A. Sigurvinsson – Hjörtur Smárasson: „Ásatrú in Iceland: The Rebirth of Nordic Paganism?”, in Uő: Nova Religio 2000.
• Michael F. Strmiska: „Modern Paganism in World Cultures. Comparative Per-spectives”, in Uő: Modern Paganism in World Cultures. Comparative Perspectives. ABC-Clio, Santa Barbara 2005.
• Richard Steigmann-Gall: „Rethinking Nazism and Religion: How Anti-Christian Were the «Pagans?»”, in Uő: Central European History 36, no. 1. Cambridge 2003. 75–105.
• James R. Lewis – Murphy Pizza: Handbook of Contemporary Paganism. Brill, Leiden – Boston 2009.
• Jeffrey Kaplan: „New Religious Movements and Globalization”, in Eugene V. Gallagher – Michael W. Ashcraft: Introduction to New and Alternative Religions in America, Volume 5. Greenwood Publishing Group 2005.
• Josh Heath: „Two Yule Rituals: One Heathen’s Experience in the Northeast US”, in Uő: Óđroerír: The Heathen Journal Volume II. 2014.
• Mattias Gardell: Gods of the Blood: The Pagan Revival and White Separatism. Durham (Duke University Press) 2003.

Az újpogányság egy komplex jelenség, mely több történelmi és kulturális jelenségre vezethető vissza. A jelenséget vizsgáló kutatók[1] többsége négy elemet jelölt meg közvetlen elődjeként: 1. közép- és újkori okkultizmus; 2. különböző titkos társaságok tanításai; 3. hiedelemlények (elsősorban a boszorkány) megítélésének átalakulása; 4. antropológiai kutatások elterjedése. Ezek közül ebben a történeti gyorstalpaló első részében az első kettőt fogom bemutatni.

A közép- és újkori okkultizmus sosem volt egységes, de a fellelhető források több hagyományt is felhasználtak. Ezek közül az egyik a hermetikus mágia, illetve a hermetikus filozófia általános hatása. A hermetizmus Kr. u. 1-3. században alakult ki, fő tanítása így hangzik: „Kétség nélkül való és a legigazabb: hogy ami fönt van, az olyan, mint ami lent van […]” – azaz ami megtörténik a szellemek és istenek síkján, az úgy lesz az emberekében is. Ennek nyomán a mai újpogányok többsége úgy véli, hogy aki megismeri az okkult tudományokat, az nagyobb eséllyel ismeri meg a mi világunk titkait is.

A kabbala, a zsidó miszticizmus szintén nagy hatást gyakorolt a modern újpogányságra. Bár kialakulása korábbra vezethető vissza, Európában a 12. században terjedt el különböző varázskönyvekben (grimoire-okban) megőrizve. Tanítása a héber ábécé miszticizálására épül, ugyanis eszerint Isten ezek mögött a szimbólumok mögött rejtőzött el. A kabbalisták Istent a szefirotokon keresztül próbálták elérni, ami Isten 10 fő attribútumán való elmélkedést jelentette. Ezt ma irányított meditáció formájában használják egyes újpogány csoportok a szellemi világ megismerésére.

A 10 szefirot és jelentéseik 

Ahogy említettem, a titkos társaságok is jelentős szerepet játszottak az újpogányság kialakulásában. Ezek közül hármat érdemes kiemelni: a Szabadkőműveseket, az Arany Hajnal Rendet, és az Ordo Templii Orientist. A Szabadkőművesség Európa egyik legrégibb titkos társasága, megalakulása a 18. századra nyúlik vissza. Tagjainak (akik régen még csak férfiak lehettek) a beavatási ceremónián szigorú titoktartást kellett fogadniuk, melyért cserébe jelentős politikai kapcsolatokhoz is juthattak.[2] Később a titoktartás fellazult, így az újpogányság több mindent is átemelt a rituális gyakorlataikból (pl. a négy elem – tűz, víz, föld, levegő – megidézését, rituális tőr használatát, pentagramma szimbolikáját stb.).

A 19. század végére az ezotéria divatos lett, „professzionális” médiumok vezette szeánszokat, asztaltáncoltatásokat tartottak, szellemlátókat fogadtak fel stb. Ez az érdeklődés a popkulturális művekben is megjelent, hiszen ekkor születtek többek között az olyan híres horrormesék és regények is, mint Drakula, vagy Frankeinstein. Ezen kívül ebben az időszakban fordították le a keleti (elsősorban kínai, japán, indiai, perzsa) vallásos és filozófiai iratokat nyugati nyelvekre, melyek nagy hatással volt a kor kultúrájára.

Ebben az időszakban alapult meg a Teozófiai Társaság, mely egyedülálló volt abból a szempontból, hogy teljes vallási toleranciát hirdetett. Ugyanis az alapítói, Helena Petrova Blavatsky és Henry Steel Olcott úgy vélték, hogy az Isteni Igazság minden egyes vallásban ott rejtőzik, ezért minden kultúra és vallás egyenértékű. A Teozófiai Társaság volt ezen kívül az első a világon, amely tudományos módszerekkel igyekezett megismeri a számunkra láthatatlan – azaz okkult – események. A többek között telepátiát, telekinézist és poltergeist jelenséget vizsgáló módszereikkel lefektették a parapszichológia alapjait. A Teozófiai Társaság szokatlan témákat vizsgáló csoportjaival nagy népszerűségre tett szert, mely töretlen maradt az I. világháborúig, a 20. század elejére egész Európában több ezer tagot és több, mint 70 szalont tartott számon. Az újpogányok ma nekik köszönhetik a tolerancia elterjedését az ezoterikus világban, és a paranormális jelenségek kutatásának lehetőségét.

Asztaltáncoltatás egy szeánszon 1940 körül 

Végül, ha a 20. századi ezotériáról és titkos társaságokról beszélünk, mindenképpen szót kell ejtenünk a kor leghírhedtebb okkultistájáról, Aleister Crowley-ról is. Crowley-t már fiatalon érdekelték a titkos tanok, 23 éves korára tagja volt az Arany Hajnal Rendnek is.[3] 1922-ben vette át az Ordo Templii Orientis (OTO) nevű társaság irányítását, melyet a következő években a saját képére formált. Három fő tanítást hirdetett: 1: „Tégy amit akarsz, ennyi legyen a törvényed csupán”; 2: „A Törvény a 12 szerelem, a szerelem az akaratnak alávetve”; 3: „Minden férfi és minden nő egy csillag”. Tehát fontosnak vélte a szabadság, a szerelem és egyenlőség elveit. Kortársai Crowley-t egy rendkívül karizmatikus, jellegzetes figurának írták le, aki nem vetette meg magától a földi örömöket sem. Többek között elítélték az alkoholizmusát, valamint drog- és szexfüggőségét például. Crowley tanítványai közül egy komplett háremet alapított (mely férfiakat és nőket egyaránt számlált), velük gyakorolta az OTO szerves részét képező szexmágiát is. 1947-es halála után úgy fogalmaztak, hogy a világ leggazabb („most wicked man in the world”) volt.

Crowley teljes ceremoniális öltözékben

Akár imádták, akár gyűlölték Crowley-t, tagadhatatlan hatással volt a következő évtizedekben. Egyes újpogányok többek között nagy előszeretettel használják alapelveit - nem megvetve módszereit sem. Egyes történészek[4] neki tulajdonítják az úgynevezett okkult robbanás elindítását, melynek során a II. világháborút követően az ezotéria és okkultizmus újból nagy népszerűségre tett szert. Ennek során jelentek meg az 1960-as években az első újpogány csoportosulások is. Ezt a hatást felgyorsította a TV megjelenése, az 1980-as évek végére pedig már „mágikus” témájú sorozatok, tévéműsorok is megjelentek. A 20. század végére az internet megjelenése pedig lehetővé tette, hogy ma már nemcsak az újpogányok és okkultizmus iránt érdeklődő egyének érhetik el az régebben titkos tanokat, hanem egyetlen kattintás után bárki, bármikor.

- Bodzásné Csényi-Nagy Krisztina

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Megjegyzések

[1] Lásd még például Ronald Hutton Triumph of the Moon, vagy Szilárdi Réka és Szilágyi Tamás Istenek ébredése című műveit.

[2] Szabadkőművesnek lenni nagy tisztességnek számított, többek között George Washington, Benjamin Franklin, és Franklin D. Roosevelt is tag volt.

[3] Bár a titoktartási esküjét nem vette túl komolyan, tekintve, hogy ellopta és 1909-1912 között kiadatta a Rend titkos szövegeit és rítusleírásait.

[4] Például Ronald Hutton Triumph of the Moon c. művében.

Felhasznált irodalom

• BROOKS, Jeffrey B. – RUSSELL, Alexander. 2007. A New History of Witchcraft: Sorcerers, Heretics & Pagans: Sorcerers, Heretics and Pagans. London: Thames & Hudson.
• DRURY, Nevill. 2009. The Modern Magical Revival. In: Pizza, Murphy – Lewis, James R. (szerk.):Handbook of Contemporary Paganism. 13–81. Boston: Brill.
• ELIADE, Mircea. 2005. Okkultizmus, boszorkányság és kulturális divatok. Budapest: Osiris Kiadó.
• HUTTON, Ronald. 2000. The Triumph of the Moon. Oxford: Oxford University Press.
• O’KEEFE, Daniel Lawrence. 1982. Stolen Lightning: The Social Theory of Magic. New York: The Continuum Publishing Society.
• SUTCLIFFE, Steven J. 2003. Children of the New Age: A history of spiritual practices. London: Routledge.
• SZILÁGYI Tamás – SZILÁRDI Réka. 2007. Az Istenek ébredése. Az újpogányság vallástudományi vizsgálata. Szeged: JATEPress.

Képek forrásai 

1. kép: www.walkingkabbalah.com/wp-content/uploads/2015/11/Tree-of-Life-Detailed.png
2. kép: https://i0.wp.com/theghostdiaries.com/wp-content/uploads/2013/11/seance-2.jpg
3. kép: https://allthatsinteresting.com/wordpress/wp-content/uploads/2018/02/crowley-traditional-garments.jpg

A jelenlegi cikksorozatban a Harmadik Birodalom kerül a figyelem középpontjába, pontosabban a nácizmus és az okkultizmus kapcsolata. Az első részben bevezető jelleggel lesz szó arról, hogy honnan, kik által és milyen okkultista elemek kerültek a náci ideológiába.

Még mielőtt belevágnánk a téma közepébe, bevezetésképpen röviden essen néhány szó magáról az okkultizmusról. Ha tömören akarnánk összefoglalni, akkor egy olyan rendszerről beszélünk, amely egy általános rendszer mellett speciális, csak a beavatottak által ismert titkos elemeket, eszközöket alkalmaz. Az okkultizmus a kozmosz, a természetfeletti erők rejtett ismereteire, nem pedig egy istenség ismeretén alapszik. Számtalan területe (mint például alkímia, jóslás, asztrológia) és irányzata van.

Az okkultizmust többen is összekötötték a jobboldali, reakciós politikai irányzatokkal már a XX. század elején. Ilyen volt például Theodore Adorno, vagy George Orwell, aki William Butler Yeatsről szóló esszéjében mutatott rá Yeats okkultizmus iránti érdeklődése és az európai fasiszta mozgalmak iránti szimpátiája között. Orwell nem csak Yeats kapcsán, hanem összességében is hasonlóságokat vélt felfedezni az okkultizmus és a fasizmus között.

Hogyan kapcsolódik az okkultizmus a náci Németországhoz? A válasz elsősorban az ideológiában rejlik. A nácizmus ideológiájában olyan elemek is megjelentek, amelyek az okkultizmusból is eredeztethetőek. Ilyen például az árja misztika, a mitológia, a rúna mágia, a természetfeletti erőkbe vagy épp a szent ereklyékbe vetett hit. Adolf Hitlert, Heinrich Himmlert vagy épp Rudolf Hesst is vonzották az okkultista tanok, s ez nem maradt nyom nélkül az ideológiában sem. A náci párt hatalomra kerülése után pedig csak idő kérdése volt, hogy mikor jelennek meg a különféle okkultista hagyományok, elemek a Harmadik Birodalom gyakorlatában.

Azonban nem csak a fent említett három személynek volt jelentős szerepe abban, hogy misztikus vagy épp mitologikus elemek, mítoszok, rúnák vagy más szimbólumok megjelenjek a nácizmusban. A XIX. század végén, a XX. század elején többen is foglalkoztak az okkultizmussal, amelyek a későbbiekben valamilyen formában megjelentek vagy beépültek a náci ideológiába.

Meg lehet említeni például Friedrich Schlegelt, aki a szanszkrit nyelvvel foglalkozott, és aki rokonságot vélt felfedezni a szanszkrit ārya és a német Ehre szavak között. Guido von List volt az első, aki keresztezte a náci ideológiát az okkultizmussal, rúnaábécét hozott létre. Guido von Listnél már jelentek meg olyan elemek, amelyek fajvédőek voltak, amelyek a később, a náci ideológiában is felbukkantak, köszönhetően annak, hogy ezek az akkori közbeszéd tárgyát képezték. 1912-ben jött létre a Germanenorden (Germán rend) nevű társaság, amely fajvédő jellegű volt, tagjainak igazolni kellett tiszta német származásukat, valamint a felvételkor a tagok koponyaméreteit is lemérték. A társaság később több csoportra bomlott, s ezt szervezte újjá, immáron Thule Társaság néven Rudolf von Sebottendorff. Von Sebottendorff kezdetben segített a náci párt alapításában, működésében, bár egy évvel később, 1919-ben külföldre menekült, a II. világháború alatt náci hírszerzőként tevékenykedett.

A náci fajelmélet szerint az emberiség fajokra, rasszokra osztható, amelyek nem egyenlőek, az árja faj felsőbbrendű a többinél. Az árja – zsidó ellentét sem volt teljesen újdonság, amikor az bekerült a náci ideológiába. 1845-ben Schlegel tanítvány Christian Lassen fejtette ki először az árja – sémita szembenállást, ahol már az alacsonyabb rendűnek tartott zsidók irányába valamilyen szintű gyűlölet, ellenségeskedés is társult. Helena Blavatsky teozófia néven hozott létre saját okkultista rendszert. Blavatsky műveiben többször kifejtette véleményét a zsidó vallásról és misztikáról. Ő is azok táborába tartozott, aki nem volt túl pozitív véleménnyel a zsidókról. Állításait azonban fenntartással kell kezelni, a téves állításai és a gyakran egymásnak ellentmondó állításai miatt.

Ezen kívül természetesen még mások is foglalkoztak okkultizmussal, fajelmélettel, ami bekerült a köztudatba, vagy tőlük emeltek át elemeket a náci ideológiába. Mindemellett nem lehet figyelmen kívül hagyni Himmler rajongását az okkultizmus iránt, a titkos társaságokat, szimbólumokat és a szent ereklyék megszerzésének vágyát sem. Mindezekről a következő részben olvashattok majd.

 - Kiss Szandra

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Felhasznált cikkek, források:

• http://lexikon.katolikus.hu/O/okkultizmus.html
• Takács Boglárka – Fajvédő szabadkőművesek? https://www.nyest.hu/hirek/fajvedo-szabadkomuvesek
• Takács Boglárka - A büszke árják modern mítosza: nyelvész és kalandor https://www.nyest.hu/hirek/a-buszke-arjak-modern-mitosza-nyelvesz-es-kalandor
• Takács Boglárka - Nácik és rúnák avagy Atlantisz Alsó-Ausztriában? https://www.nyest.hu/hirek/nacik-es-runak-az-atlantiszon
• https://hir.ma/18-2/a-nacik-es-az-okkultizmus-kapcsolata/479571
• Pasi, Marco: The Modernity of Occultism: Reflections on Some Crucial Aspects; https://amsterdamhermetica.nl/wp-content/uploads/2013/05/Hermes-in-the-Academy.pdf#page=60

Még szeptember elején jött velem szembe az Auchan reklámújság aktuális száma, amely az iskolakezdés körüli akciókkal igyekezett megfogni és minél nagyobb összegű költésre sarkallni a (gyanútlan?) vásárlókat. Ekkor jutott eszembe egy régen látogatott, ám annál inkább egyedi honlap a könyvjelzőim közül.

Az idei hittanfüzet-kínálat

A giccs, mint olyan, valószínűleg mindannyiunk számára ismert fogalom. Valószínű az is, hogy mindenkinek van egy-egy giccses tárgy, mű vagy jelenség az életében, ami mély nyomot hagyott (és nem feltétlen jó értelemben).

A Kislexikon.hu a következő giccs-meghatározást adja: “Magát művészi alkotásnak feltüntető, értéktelen mű, amelynek tömegtermelése a polgári világ hanyatlásával alakul ki. Általában szenvelgő magatartásmódot tükröz, az emberi-társ. problémák felszínes és szokványos megjelenési módját szerepelteti, nem hatol azok mélyére. Célja a kellemesség fizikai és pszichikai érzetének keltése. Veszélyessége abban áll, hogy rutinos ábrázolásmódjával megtévesztheti a szemlélőt.”

Kicsit irodalmibb megfogalmazás felé kitekintve Vavyan Fable írónő tollából származik az az idézet, amely szintén elgondolkodtathat minket a giccs-kérdést illetően. Álomhajsza című könyvében így fogalmaz: “Giccs: az, ami túl szép ahhoz, hogy igazán szép legyen.”

Számos neves művész és szakember igyekezett körülírni a giccs fogalmát, amely közel sem olyan egyszerű kérdés, mint amilyennek elsőre tűnik. Így talán nem túlzás kijelenteni, hogy nem is igazán rendelkezünk egzakt giccs definícióval. Emellett a vallásos giccs jelensége is rendelkezik némi szakirodalommal. Azonban a keresztény/vallási kegytárgyaknak és azok elgiccsesedésének szakmaibb megközelítését egy későbbi cikkre kell hagynunk. Most egy olyan oldalt szeretnék bemutatni a továbbiakban, amely teljes odaadással vezet be minden érdeklődőt a keresztény giccstárgyak világába egészen 2009 óta.

Az oldal névadója egy II. János Pál pápa képpel ellátott nyalóka, amely a következőképp fest: “Hatalmas, mintegy négy centis korong pihen meg a vékony fapálcika tetején. Tutti-friuttis ízesítés, szivárványszínű cukor. A nyalóka csomagolása egyszerű: celofánszerű, átlátszó nájlon borítja a tekintélyes cukorkorongot; a celofán és a nyalókatest közé pedig II. János Pál pápa 90-es évek-beli portréja került.”

A Pápanyalóka blog alapvetően gyűjtőhely csupán, nem kíván sem rosszindulatú, sem lejárató hangvételű lenni. Az oldalra bárki küldhet az általa látott giccstárgyról képet az ott feltüntetett e-mail címre, amit ezután a szerkesztők az elbírálást követően közkinccsé tehetnek mindannyiunk számára. A giccsek pontozásos értékelését ezután nem csak a készítők, de az olvasói közösség is elvégezheti a posztok alatt.

Ha szükséged van egy kis giccses feltöltődésre, vagy csak nevetnél egy jót, feltétlen ajánljuk az oldal felkeresését! A honlap ugyanis egészen máig aktívan közli az újabb és újabb csodákat számunkra, hogy ne maradjunk véletlenül sem giccs nélkül.

- Barcsa Krisztina

Ha tetszett a cikk, ajánld ismerőseidnek vagy kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Japán és a vallás kapcsán ami többek között az emberek eszébe jut, az alábbiak: buddha szobrok, díszes épületek, óriási faragott kapuk, meditálásra alkalmas kertek, füstölők és alázatosan hajlongó emberek. Bár ez a képsor sem jár távol a valóságtól annak tekintetében, hogy mennyire sokoldalú ennek az ázsiai országnak a vallási világa, azonban a tényleges felismerés egy kicsit bővebb magyarázatot igényel. Így a következő pár bekezdésben ejtenék néhány szót az ország vallásairól, azok közül is elsőként a sintoizmusról, hogy jobban érzékeljük mégis mi mindennek köszönhető a fentebb felsorolt lista kialakulása.

Japán történelme és az azt érő külső hatások ugyanolyan hosszú és változatos útját készítették elő a ma élő japán ember valláshoz kötődő horgonyainak, mint bármely más országénak. Leszámítva természetesen azt a tényt, hogy rájuk inkább kína buddhizmusa mintsem németország reformációja hatott.

A korai sintoizmus alapjai rokonságot mutatnak a Csendes óceán szigetvilágának és Ázsia egyéb területeinek sámánisztikus hagyományaival és animista[1] jellegű elképzeléseivel. Ez a Kr. u. 4-6. században főleg mítoszaikban és néphitükben dominált. Mit is jelent ez pontosabban?

A sintónak (“istenek útja”) nincs alapítója vagy szent könyvei. Igazából vallási tanítások és főként gyakorlatok összességéről van itt szó, amelyek középpontjában a kamik (isten, felső szellem) teremtő ereje és igazsághoz vezető útja áll. Kami jellegűnek tartanak mindent, ami vallásilag tiszteletreméltó, a szellemektől az állatokon át a vizekig - ennek köszönhetően 8 millióra teszik számukat - bár nem kapcsolják hozzájuk az örökkévalóság, mindenhatóság tulajdonságait. Egy-egy szentély hívői úgy vélik, amennyiben a kami akaratával összhangban élik életüket és végzik el szertartásaikat, akár mutatnak be ételáldozatokat vagy csak felajánlásként elhelyezek szentélyükben egy-egy füstölőt, megszerzik támogatásukat, védelmüket.

Egy másik alap gondolat szerint a megfelelő, összhangban leélt élet maga az igazsághoz vezető út,  amihez a sintó útmutatást nyújt az embereknek. Teszi mindezt úgy, hogy az „igaz szív” folyamatos keresésére buzdítja híveit, ezzel mintegy példát mutat a helyes életvitelről, ami abból áll, hogy az ember minden élethelyzetben igyekezzen becsületes lenni és a legtöbbet teljesíteni.

Az alapok viszonylag egyszerűek; helyes életet élve, bizonyos kötött formák szerint tiszteletet mutatva várták az emberek a szent lényektől, hogy termésük bőséges, családjuk egészséges legyen. Majd ahogy a történelem haladt tovább és változtak a körülmények, változott a sintoizmus is. Az 5. században a konfucianizmus gondolatai hatottak rá. 552-ben elfogadták a buddhizmust hivatalos vallásnak, majd a 7. században a taoizmus kezdett elterjedni. A 13. században a buddhizmus egyik irányzata, a zen jelent meg és ágyazódott be szervesen a vallási dimenzióba, aminek köszönhetően Japánt gyakran kapcsoljuk össze például egy békés zöld kert meditálásra alkalmas képével. A 16. században ismételten a konfucianizmussal karöltve erősödött meg a sintoizmus, miközben a jezsuita hittérítőknek köszönhetően megjelent a kereszténység is a szigetországban.

Az évszázadok során számtalan vallás, irányzat és hatás... ezek váltották ki például a 18-19. században a fukkó sintó iskola megjelenését, amelynek célja a sintó megtisztitása volt és ami már a modern sintó létrejöttét alapozta meg. Azonban jelentőségteljes váltást az 1868-as császári restauráció hozott, ami a sintó ősi egységét állította vissza, bár közben egészen új jelentőséget kapott azzal, hogy hivatalos államvallássá vált, egészen a második világháborúig. Bár, hogy mit is jelentett pontosan ez az állapot, az egy kicsit érdekesebb kérdés.

A vallási tevékenység és kormányzás egységesítésének eszméje jelent itt meg. Vallási oldalról ennek középpontjában az a gondolat állt, hogy a nép előrehaladását a politikai tevékenység és az isteneknek való megfelelés összhangja biztosította, mégpedig arra alapozva, hogy az istenektől az uralkodón át (akinek isteni mivoltának hangsúlyozása a japán nemzet egyik alappillére volt nagyon sokáig) az alattvalók az egész nemzet közös ősök leszármazottja.

Politikai oldalról ez azt jelentette, hogy „az állam a nemzeti egység és felsőbbrendűség szimbólumait támogató hitet a saját birodalmának érezte”[2] . Ez főként a nemzeti szimbólumok tiszteletét jelentette és mivel a sintó hagyományok azonosak lettek a japán nemzeti tradíciókkal (évszakokhoz, átmeneti rítusokhoz kapcsolódó ünnepek), így a szentélyek tisztelete mintegy hazafias kötelességgé vált.

Ennek gyakorlati lépései pedig a következők voltak: az állami sintó a japán történelemórák szerves részét képezte az iskolákban és sintoista jellegű erkölcsi tanításokat tartalmazott; véghezvitték a sintó intézményesítését, így a szentélyeket államosították, működésüket a Belügyminisztériumon belül saját hivatala szabályozta; papjaik hierarchiája ennek nyomán a politikai területéhez hasonlóan került megszervezésre.

Azonban az élet nemzethez kapcsolódó részén kívül a vallásszabadság elvét vallották. A buddhizmus a tömegek vallása maradt, a sintónak is számtalan kisebb-nagyobb szektája élt[3], zen, taoista, konfuciánus vagy akár ősibb vonalakkal átitatva.  Azonban a második világháború után a megszálló nagyhatalmak felszámolták az állami sintót, ami így a kegyhelyes sinto/szentély-sinto jegyében szerveződött újjá. Ezután a szekták a Sintó Szentélyek Egyesületébe tömörültek, nyilvános szentélyeiket és papjaikat pedig magán adományokból tartják fenn a mai napig.

Ez a fejlődési vonal nem mutat túl nagy különbséget egy európai ország vallásához és történelméhez hasonlítva, miután elkezdjük elemenként közelebbről megnézni a fent felsorolt listát. Azonban a mi szemünknek talán még így is kaotikusan hathat ez az egymás mellett élése a különböző irányzatoknak és az, ahogyan mindezt a japán emberek az életükbe beépítik. Viszont ahhoz, hogy megértsük miért működőképes ez a maga módján és miért működött egészen másképp egy vallás államosítása náluk, mint működne például egy európai országban, ahhoz a japán ember mozgatórugóit kellene megérteni. Ehhez pedig el kellene vonatkoztatni  attól az alapvető, velünk szocializálódott, európai vagy akár csak egyszerűen nem japán szemléletmódtól, világlátástól, aminek részleteit meghagynám egy esetlegesen következő témának.

- Fülöp Tiffany

Ha tetszett a cikk, kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Megjegyzések

[1] lélekhitű: minden anyagi dolog rendelkezik lélekkel

[2] Benedict, Ruth – Mori Szadahiko. 2009. Krizantém és kard. A japán kultúra újrafelfedezése. Budapest: Nyitott Könyvműhely. 80. o.

[3] Ezek a sintó úgynevezett felekezeti vagy vallás-sinto ágához tartoztak, amit népi vallási közösségek csoportjai alkottak.

Források

Sintó; URL: https://terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/sinto.html [2018. 09. 03.]

Skuczi László: Japán története és vallásai; URL: https://terebess.hu/keletkultinfo/japinfo.html [2018. 09. 03.]

Rövid áttekintés a japán vallásokról; URL: http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Okor-kelet/Okori.es.keleti.vallasok/index.asp_id=28.html [2018. 09. 03.]

Kovács Nemere: Egyetemes vallástörténet; URL: http://mek.oszk.hu/14100/14173/14173.pdf [2018. 09. 03.]

Ferber Katalin. 2009. Mindenki szellemi kalauza. Japán. Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó.

Benedict, Ruth – Mori Szadahiko. 2009. Krizantém és kard. A japán kultúra újrafelfedezése. Budapest: Nyitott Könyvműhely.

Idén, 2018-ban 12. alkalommal szervezte meg a Nemzetközi Ministránsszövetség a Nemzetközi Római Ministránszarándoklatot  július 30. és augusztus 3. között. A zarándokok ilyenkor különféle programokon vesznek részt és általában megismerik Róma nevezetességeit is. A programok mellett pápai misét is hallgathattak, amely után Ferenc pápa közös imádságot vezetett a fiatalokkal a Szent Péter téren. Magyar részről a ministránsokat több püspök is elkísérte útjukra; idén Ternyák Csaba egri érsek, Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi püspök, Szocska Ábel nyíregyházi görögkatolikus püspök, Böcskei László nagyváradi püspök, illetve Német László nagybecskereki püspök volt jelen.

Azonban - bár nem széles körben - az esemény kapcsán megjelent egy olyan bejegyzés Facebookon, amely kisebb felháborodást okozott a bejegyzést olvasó és továbbosztó emberek között. A kiindulópont egy augusztus másodikán született fotóválogatás volt a következő felirattal:

“Miért kéne hagynunk, hogy ez folytatódjék a legfőbb Pápai Bazilikában?” emellett megdöbbenésének és szomorúságának adott hangot posztjában az író egy mondatban. A bejegyzést többen is megosztották, köztük egy magyar és egy külföldi magazin is.

Az első, témaindító bejegyzés

A katolikus Regina Magazine kommentárja a megosztás mellé így hangzott: “Miközben magas rangú amerikai érsekeket és püspököket vizsgálnak ki homoszexuális zaklatások és azok elhallgatása kapcsán, a hatvanas évek “hippikorszakát” élesztették fel neon-fényekkel a Falakon kívüli Szent Pál bazilikában.”

Magyar viszonylatban egyetlen kisebb portál - melynek kb. 5000 követője van - osztotta tovább a bejegyzést. A Katolikus Válasz a következő kommentárt fűzte hozzá: “Koncertteremmé alakították a római Szent Pál Bazilikát a jelenleg Rómában zajló ministránstalálkozó kedvéért. A bazilika belső tere koncertszínpadot, kivetítőket, drapériákat és neonfényeket kapott.”

Először a Katolikus Válasz bejegyzésével találkoztam, és mivel érthető módon a téma felkeltette érdeklődésemet, nekiálltam mélyebbre ásni a hozzászólások és a megosztások között. Röviden tárgyalva a kérdést: általánosságban elmondható, hogy ez a téma egyöntetű felháborodást keltett a bejegyzés olvasói között. Alig elvétve találunk egy-két olyan véleményt, amely semleges vagy pozitív álláspontot közvetít - magyar és külföldi viszonylatban egyaránt. Többen gyalázatnak és botránynak nevezik, hogy bulit és diszkót rendeznek ezen a szent helyen és vannak, akik szomorúságuknak vagy döbbenetüknek adnak hangot.

A kiinduló események összefoglalását követően térjünk rá a címben feltett kérdésre: jogos-e a felháborodás a Nemzetközi Ministránszarándoklat kapcsán?

Elsőre azt kell mondanom: igen. Jogos, mert az embernek joga van ahhoz, hogy megvédje azt, amit szeret és amihez hozzászokott. Az első, érzelmekkel túlfűtött és átitatott reakció általában foggal-körömmel védi a jól megszokott és megszeretett személyeket, ideológiákat, hitet stb. - és jól is teszi. Hiszen a szeretet ellentéte a közömbösség, ahogy azt már többen is megfogalmazták. Azonban tovább kell mennünk, hiszen ettől vagyunk többek és különbek a fajok hatalmas és színes tengerében. Az ember képes arra, hogy ne hagyatkozzon és főnként ne alapozzon arra, amit elsőre hall, lát vagy érez, hanem elfogultság nélkül átrágja magát egy-egy eseményen vagy témán. Leüljön és gondolkodjon. Ahogyan micimackó is tette egy-egy nehéz kérdés előtt.

Mit látunk itt? Neon fényeket, egy színpadot, hangosítást és sok fiatalt. Ez elég ijesztően hat ez minden kontextus nélkül valakinek, aki a hagyományos, orgonával kísért misékhez szokott minimum heti rendszerességgel. Kicsit utána keresve és mélyebbre ásva a témának azonban több tényezőt is hozzácsatolhatunk ehhez a látványhoz. Ki szeretném emelni, hogy egyetlen ismerősöm és én magam sem voltunk jelen a találkozón - tehát nem teljes körűen nyilatkozom az esemény kapcsán, csak az internetes keresések során feltárt adatokkal dolgozhattam az esemény vonatkozásában.

Egyrészt a katolikus egyház (is) folyamatosan küzd és tesz azért, hogy a fiatalok számára vonzóvá tegye vallását. Ezt aligha, vagy csak nehezen lehet kivitelezni olyan eszközök nélkül, amelyek a kor fiataljait meg tudják fogni. Ez általános jelenség és nem mellesleg nem csak a kor sajátja. Azonban a szakmai elmélyülés helyett inkább tekintsünk át alapvetőbb kérdéseket az eset vonatkozásában a következő bekezdésekben.

Elsőként ki kell emelnünk, hogy egy színpad jelenléte nem egyenlő minden esetben a diszkóval és a koncertekkel. Jobban megnézve a képeket sokkal inkább úgy tűnik, hogy egy beszélgetés zajlik valakivel éppen. A kivetítők a színpad eseményeit közvetítik, nem egyéb tartalmakat. Mivel nemzetközi eseményről van szó, ezért a résztvevők száma valószínűleg (és a képek alapján is) jócskán túlmutat azon a mennyiségen, amelynek elegendő lenne egy kis színpad két erősítővel vagy a jól megszokott templomi hangosítás. A hivatalos honlap alapján a résztvevők száma egyébként 50.000 és 70.000 között mozgott az elmúlt 2 évben.

Érdemes figyelembe venni azt is, hogy erősítőket és komolyabb hangosítást használnak nap mint nap a nagyobb templomokban is, csak diszkrétebben vannak jelen. Sok esetben pedig monitorok is felszerelésre kerülnek például egy-egy teltházasabb keresztény hangverseny vagy kórus fellépése során. Olyan esettel is találkoztam, amikor a Nagyhét szertartásait külön kivetítőkön is követhették a hívek, mivel olyan sok ember volt jelen a templomban. Akár csak az aréna méretű koncertek színpadai mellett elhelyezett óriáskivetítők esetében. Ahogyan ebben az esetben is valószínűleg a képek alapján. Ide tartozik még, hogy a képen látható hangmérnöki “stúdió” a megfelelő hangosítás elengedhetetlen kelléke, nem pedig Dj pult.

De mindezen túl, ha megnézzük a tervezett programot vagy az utólagos beszámolókat a különböző csoportoknál akik kiutaztak, egyértelműen olyan pontok emelkednek ki, mint a városnézés, kirándulás, beszélgetés - és a zarándoklat csúcspontja: találkozás Ferenc pápával, közös mise és imádság. Se koncert, se buli nem szerepel a programkínálatok között.

Szembetűnő egyébként, hogy az eredeti poszt írója maga (és az ott hozzászólok) sem tudja milyen esemény zajlik épp a bazilikában, miről készültek a képek. A hozzászólások közül ez egyértelműen kiderül. Néhány fotó, egy kevés kombinatív képesség (amely igen hasznos az élet sok területén!!) és sok fontos és féltő érzelem könnyen oda vezet, hogy tévesen ítélünk meg másokat vagy egy-egy eseményt. A hírportálok már hozzátettek néhány plusz információt a kérdéshez (nevezetesen, hogy miféle találkozóról van szó), de ez is aligha nevezhető objektívnek vagy alaposabb utánajárásnak.

Átrágva tehát magunkat tegyük fel utoljára a kérdést: jogos-e a felháborodás ebben az esetben? A végső válaszom erre: a szerető szív számára elsőre jogos lehet, de ne felejtsük el soha, hogy a dolgok mindig árnyaltabbak, mint aminek először tűnnek. Annyiszor halljuk a sok bölcsességet és aforizmát arról, hogy ne a borítója alapján ítéljük meg a könyvet - mégis, gyakran amikor aktuális, hajlamosak vagyunk elfeledkezni ezekről a bölcsességekről. Egy messzebbi asszociációt megengedve lezárásként: talán ez az eset is jó párhuzam arra kicsiben, hogy mi is a fő problémája annak, amikor a migráció és az iszlám kérdéseiről beszélünk és olvasunk korunkban mélyebb utánajárás nélkül. Emiatt fontos minél több forrást megtekinteni és szakembert meghallgatni olyan esetekben, amikor jelentős kérdésekről van szó. Elvégre az úttestre sem lépünk le körültekintés nélkül.

- Barcsa Krisztina

Ha tetszett a cikk, kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le az újabb izgalmas témákról és bejegyzésekről!

Források:

• https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-nemzetkozi-ministrans-zarandoklat-megerositi-fiatalokat-az-oltarszolgalatban
• http://www.catholic-zr.org.rs/keresd-a-beket-es-jarj-a-nyomaban-zsolt-3415b-xii-nemzetkozi-ministranszarandoklat-roma-2018/
• https://www.parazskozpont.hu/programok/20180729_000000_20180805_000000_nemzetkozi_ministrans_talalkozo_roma_2018
• http://www.pazmaneum.com/jelentkezes-a-2018-as-romai-nemzetkozi-ministrans-zarandoklatra/
• http://www.minis-cim.net/hu/
• https://www.magyarkurir.hu/hirek/2018-nyaran-rendezik-meg-nemzetkozi-romai-ministranszarandoklatot

A diplomamunkámat a hazai egyházi és/vagy vallási rádiós helyzetből írtam. Vagyis innen indultam ki, hogy helyzet van, mert nagy a kavar, hogy akkor melyik melyik? Nem olyan könnyen tudjuk elválasztani őket, mert látszólag (hallhatólag) azonos tematikájú műsorokat sugároznak, de mégsem ugyanolyan arányszámokkal.

Hogyan is nevezhetnénk azokat a rádiókat, amelyek

• vallási tartalommal dolgoznak részben vagy egészben, és/vagy
• egyházi tulajdonban vannak részben vagy egészben.

A valóságban egyik sem feltétele a másiknak, tehát léteznek vallási rádiók nem egyházi tulajdonban, és léteznek egyházi rádiók nem feltétlenül vallási tartalommal.

A szakdolgozat megírásához meginterjúvoltam Dr.Radetzky Andrást, a Magyar Katolikus Rádió vezérigazgató-helyettesét, aki szerint

különbséget kell tenni egyházi és vallási rádiók között. Az előbbi fenntartásának legnagyobb részét az őt támogató egyháztól kapja, a vallási rádió pedig jobbára önfenntartó magánvállalkozás.

Tehát a különbség a finanszírozás formájában kereshető elsősorban, de különbséget tehetünk az egyházi rádiók vallási témákban konszolidáltabb, számában és mennyiségében visszafogottabb megjelenésében a vallási adókkal szemben, ahol fajsúlyosabban, sokkal nagyobb számban, olykor 100%-os arányban jelennek meg ezek a tartalmak.

Ha példákat keresünk a hazai színtéren, akkor az előbbire példa a Magyar Katolikus Rádió, vagy az Európa Rádió az utóbbira színtiszta példa a Mária Rádió.

A legegyszerűbb talán mindenkor, ha a finanszírozás alapú megkülönböztetését választjuk ezeknek az adóknak, tehát, ahol az egyház tulajdonrészt vállal részben-, vagy egészben egy rádióban, az lesz az egyházi.
Az pedig, amelyik magánkézben van és vallási tartalmat szolgáltat részben vagy egészben, az lesz a vallási rádió.

Egyébként érdekesség, hogy a tulajdonlás mellett az egyház az egyházi adók esetében humán-, és financiális támogatás nyújt a rádióknak.

Magyarországon hivatalosan, analóg földfelszíni sugárzásban négy nagy, vallási tematikájú rádióhálózat működik. Szintén analóg földfelszíni sugárzásban már csak két helyi adót hallgathatunk, amelynek vallási tematikája van.
Melyek ezek?
Ezzel foglalkozott egyik korábbi bejegyzésében a hazai rádiós blog, a 42NET Blog.

Ismersz jó egyházi és/vagy vállási rádiókat?
Akár külföldön is?

Írd meg nekünk és a jövőben szívesen foglalkozunk vele!
Ha tetszett a bejegyzés, vagy érdekesnek találtad, akkor szívesen vesszük, ha megmutatod másnak is.

- Mikos Ákos

A gyász és a halál olyan fogalmak, amelyekkel naponta szembesülünk a Facebookon, hírekben, filmekben, videojátékokban stb - egy szóval a mindennapokban. Azonban mégis azt látjuk, hogy amilyen sokat foglalkozunk mások veszteségeivel és halálával, annyira kevés az az idő, amit a saját életünkben bekövetkező eseményekre fordítunk. A veszteség és a halál okozta elfojtás folyamatos növekedést mutat, miközben a kommercializálódott halál nap mint nap jelen van - ezt a jelenséget hívja Kárpáty Ágnes halálboomnak. Mindennek következményeként elmondható, hogy amíg az ember saját magát átvitt értelemben halhatatlannak gondolja, mindenki más halála természetes, mindennapos, rezignáltsággal fogadott esemény. Mindennek következményeként felerősödött a téma tabuként való kezelése, az érintettek igyekeznek gyorsan túlesni a történeteken magánéletükben, a haldoklás folyamatának végigasszisztálását inkább a kórházakra hagyják. Összességében a szakirodalmat és különböző kutatásokat böngészve kijelenthetjük: a mai társadalom nincs felkészülve a gyászfolyamat megfelelő elősegítésére vagy az arra való megfelelő reagálásra.

Erre egy jó példát szolgáltat Logan Paul YouTube videoblogger esete, aki Japán körútjáról közvetített és töltött fel videókat. Az eset igen nagy vihart kavart és azóta sem csitult el teljesen. Csapatával utazásuk során meglátogatták a híres Aokigahara erdőt is. Ez a hely sajnálatos módon nem szépségével, hanem elsődlegesen azzal szerzett nevet magának, hogy rengetegen járnak oda öngyilkosságot elkövetni. Logan és csapata letérve a kijelölt ösvényről személyesen tapasztalhatták meg ezt a szóbeszédet. Azonban reakciójuk a látottakra igen heves vitákat váltott ki, ugyanis amellett, hogy végig videózták a látottakat (melyet a közzététel utáni felhördülést követően egyből töröltek), a felvételek alapján zavartan nevettek és mintegy szenzációként kezelték az elhunyt látványát.

Fontos kiemelni azonban, hogy gyászfolyamat nem csak halál esetén mehet végbe. Bármilyen veszteség vagy komolyabb változás – melyet szakszóval tárgyvesztésnek is nevezhetünk – okozhat krízist az ember lelkében. Néhány ilyen esemény, melyek példaként szolgálnak erre az állításra: a költözés, a szeretett háziállat halála, az iskolakezdés, a házasságkötés, érettségi, szabadság, gyerekünk elköltözése, egészségi állapotunk változása, gazdasági helyzetünk nagy változása (mindkét esetben a pozitív és a negatív lehetőség is) okozhat gyászt. Továbbá a különböző függőségekről – cigaretta, alkohol, számítógép, vásárlás, drogok stb. – való leszokás is előidézhetnek egyfajta gyászfolyamatot. Összegezve tehát a gyász nem más, mint a veszteségre adott természetes válasz.

A kereszténység vonatkozásában Ádám és Éva történetét talán mindannyian jól ismerjük. Ádám és Éva az első emberpár, akiknek Isten a paradicsomban adott otthont, megszegték Isten parancsát és ettek a tiltott Tudás Fájáról. Amiatt, hogy mindezt megtették, a büntetésük az volt, hogy többé nem lehettek halhatatlanok. Azonban a keresztény megközelítésben jóval nagyobb hangsúlyt kap az a halálkép, amelynek gyökerei Krisztus halálához és feltámadásához kapcsolódnak. Sokkal fontosabb a túlvilági élet és a feltámadás, mint maga a halál. A halál az ember, az első emberpár bűnének köszönhető, következmény, amiért ettek a tiltott Tudás fájáról. Az ember volt az, aki elvesztette az élet ajándékát, hiszen bűnével elszakadt Istentől, aki életre teremtette őt. Azonban Krisztus azzal, hogy megtestesült, halandóvá (avagy a második Ádámmá) vált, meghalt majd pedig feltámadt, legyőzte a halált, új értelmet adott annak. Tette megnyitott az örök élet eléréséhez szükséges utat.

Szent Pálnál figyelhető meg az a gondolatmenet, amely a halált fizikai és krisztusi síkon különbözteti meg. A test a fizikai halálnak alávetett, azonban a megigazult ember számára ez a krisztusi halálban való részesedés valójában. Aki a test szerint él a halál útját követi, aki pedig a lélek (Krisztus) szerint, az élni fog.

A keresztény hagyomány alapján a test és lélek kettősségéről kell beszélni tehát, ugyanis a lélek a halál pillanatában elválik a testtől. Azonban ez nem azt jelenti, hogy a lélek elhagyja a testet és külön életet kezd, hanem a lélek, mint szellemi életprincípium más viszonyba lép azzal, amit testnek hívunk. A halál nem csak a testet, hanem az egész embert érinti, a földi élet végleges lezárása, amiben az ember sorsa örökre eldől. Nem egyszerűen csak átlépés vagy lezárás, hanem az örökkévalóság kezdete. A fizikai halálban az embernek vállalnia kell sorsát és az ítéletet, amit kivívott magának tetteivel földi életében. Mivel az ember az egyetlen, aki tud halandóságáról, felelős azért, ahogyan életét éli. Ajándékba kapta ezt az időt mintegy lehetőségként, hogy az örök életet megszerezze. Mivel Istentől származik, Ő az élet egyedüli ura, tehát az ember nem rendelkezhet felette. Ezért számít súlyos bűnnek az öngyilkosság, a gyilkosság és az eutanázia is a keresztény ember számára.

- Barcsa Krisztina

Források:

• Friedman, Russel, és John W. James. 2014. Gyógyulás a gyászból - Hogyan dolgozzuk fel szeretteink halálát, a válást és más fájdalmas veszteségeket? Budapest: Zafír Press.
• „Halál”. 1993. Magyar katolikus lexikon. Budapest: Szent István Társulat. http://lexikon.katolikus.hu/.
• Kárpáty Ágnes. 2002. A gyász szociológiája. (MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont munkafüzetek, 91.). Budapest: MTA PTI Etnoregionális Kutközp.
• Kübler-Ross, Elisabeth. 1988. A halál és a hozzá vezető út. Budapest: Gondolat.
• Pilling János. 2010. „A gyász lélektana és a gyászolók segítése”. In A halál, a haldoklás és a gyász kultúrantropológiája és pszichológiája (szöveggyűjtemény), 177–87. Budapest: Semmelweis Kiadó.
• Szenti Tibor. 1994. A halál : Nővérek továbbképzése Csongrád megyében. (Mentálhigiénés sorozat ; 4). Hódmezővásárhely: Erzsébet Kórház.

Volt már szó általánosságban arról, hogy milyen volt a vallásellenes propaganda a Szovjetunióban, illetve terítékre került a lenini és sztálini időszak is. Ebben a cikkben pedig a második világháborút követő időszak kerül szóba, ahol a vallásellenesség már nem öltött olyan erőszakos formát, mint Sztálin ideje alatt. Sorozatunk harmadik részében a hidegháború évei alatt megjelenő vallásellenes propagandán lesz a hangsúly, kitérve az űrkorszak kezdeti sikereit felhasználó s ezzel Isten létezését cáfoló propagandaanyagokra.

A vallásellenes kampányok Hruscsov ideje alatt is folytatódtak, igaz, ez jelentőségében elmaradt a sztálini időszak vallásellenes fellépéseitől, ám nem jelentette azt, hogy ne létezett volna. A Bezbozhnik és Krokodil mellett színre lépett egy újabb újság a Tudomány és Vallás (Nauka i Religija, Science and Religion), ahol már külföldi szerzők alkotásait is közölték.

Még több képért kattintson a galériára!

1958-ban kezdődött az újabb vallásellenes kampány. A második világháború alatt újra megnyitott templomokat, kolostorokat újra bezáratták, felélénkült a vallásellenes propaganda, újra megfigyelés alá kerültek az egyházi személyek és a hívek. Brezsnyev ideje alatt ezt a fajta fellépést beszüntették, és inkább az ateizmus terjesztésén volt a hangsúly, nem pedig a vallásos csoportok elleni fellépésen.

Az űrkorszak kezdetével egy új fejezet nyílt meg az emberiség történetében. Először fordult elő, hogy Föld körüli pályára állt egy, ember készítette műhold (Szputnyik-1, 1957), majd néhány évvel később először pillanthatta meg emberi szem, hogy hogyan néz ki a világűr, s hogyan is néz ki a bolygónk kívülről (Jurij Gagarin, Vosztok-1, 1961). Ezeket és azt ezt követő űrsikereket a szovjet propagandagépezet sem hagyhatta kiaknázatlanul.

Isten létezését vagy éppen ennek ellenkezőjét sokan és sokféleképpen próbálták már meg bebizonyítani a történelem során. Azzal, hogy az ember feljutott a világűrbe, egy újabb lehetőség nyílt meg azok előtt, akik bizonyítani szerették volna azt, hogy Isten nem létezik. A kozmonauták beszámolóikban nem tettek említést arról, hogy találkoztak volna Istennel, látták volna a Mennyországot, angyalokat. Vagy bármi olyat, ami arra utalna, hogy léteznének angyalok, létezik a menny vagy Isten. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a világűr üres, és a fentebb említettek nem léteznek. Természetesen ez a gondolatmenet akkor állja meg igazán a helyét, ha feltételezzük, hogy ezeket valahol a világűrben kell keresni. De pont úgy, ahogy az Isten mellett vagy ellen szóló érveléseknél általában, mindig van olyan állítás, ami feltételezéseken alapul, s ami miatt jelen pillanatban nem tudjuk végérvényesen bebizonyítani Isten létét illetve nemlétét.

- Kiss Szandra

Források

• Pospielovsky, Dimitry V.: Soviet Antireligious Campaigns and Persecutions. Volume 2 of A History of Soviet Atheism in Theory and Practice, and the Believer, The MacMillan Press, 1988
• Smolkin-Rothrock, Victoria: „A Sacred Space Is Never Empty”: Soviet Atheism, 1954-1971, doktori disszertáció, University of California, Berkeley, 2010
• https://hishamsrevisionblog.wordpress.com/media-propaganda-and-religion/

Képek forrásai

• https://www.calvertjournal.com/articles/show/3551/religious-cartoons-Soviet-satirical-magazines
• http://ritkanlathatotortenelem.blog.hu/2014/11/18/nincs_isten_254